Elsősorban a feleségem, másodsorban Blanka unszolására (elekesblanka.blog.hu/2009/01/10/rehab_9219) veszem a fáradtságot és végre megírom ezt a bejegyzést is. Állítólag sokaknak baja ez. Én is így gondolom, csak ezt a sok embert több okból nem érdekli.

1. Aki konform módon megéli a hitmozgalmat és egyéb rögeszméit a maga közösségében. Ezt azért nem érdekli igazán a dolog, mert így mégiscsak tartozik egy közösséghez. A maga viszonyai között ő boldog. Tulajdonképpen érthető is, hogy egy boldog embert miért akarna más boldogítani? Ráébreszteni valakit arra, hogy illúziók között él, nagy felelősség. Az elszállt illúziók helyébe remény kell. Ha ezt nem tud az ember ébreszteni, akkor az egész veszélyes. Inkább legyen boldog az illúziójában és éljen konform életet.

2. Aki nem bírt konform lenni, csalódott a közösségében meg a kereszténységben is. A Hit Gyülekezete történelme során elért Magyarországon néhány százezer embert. Csak úgy hasra ütésszerűen mondom. Ha vannak is 40 000-en (kackac), akkor is hol a többi? Ez a kisebbik gond, mert akár lehet is, hogy ez természetes, de aki élt ott néhány évet tudja, annak a közösségnek ha volt is, mára már nincs pásztora, csak vezető lelkésze. Fogalma sincs a nyájról, nemhogy kiragadná a farkas szájából azt az egyet, aki elkóborolt. Hogy nem mehet mindenki után, az rendben van. Na dehogy szinte senki után, csak akihez közvetlen érdek fűzné... Kinek hiányzik az a néhányszázezer ember ott, hogy sírna utánuk? Persze gyűjtéskor akár gondolhatják is, milyen jó lenne, ha itt lennének. Bocsánat a kitérőért! De csak a kitérőért, a gúnyért nem.

Na szóval a csalódottak egy része nem is ismerve mást elvesztette érdeklődését a kereszténység iránt. Így ezek szintén nem tudják, hogy a Krisztus, akit egyiptom ruháival aggattak tele, kifestették szemét, megborotválták (gyk: 1 Móz. 41,41-45 és 1 Móz. 42,8), az valójában nem is így néz ki.

3. Aztán, aki nem bírt konform lenni, csalódott a közösségekben (mert többet is megnézett magának), de látta, hogy az a Krisztus, akiről beszélnek ismerős, de nem tetszik a ruhája, mert az már nem is egyiptom hercege, hanem egyiptom rabszolgája. Így éli a maga kis életét. Túlél.

Térjünk a lényegre!

Az a baj a keresztényekkel, mint a legtöbb emberrel. Igénye van a biztonságra. Igénye van arra, hogy vallásokat teremtsen magának. Mert azt gondolja, hogy az egyszeri, kétszeri esemény mögött valami törvényszerűség nyugszik. A dolgot bonyolítja, hogy tényleg vannak törvényszerűségek. Ezekről a Biblia minden kétséget kizáróan ír. Amiről viszont szeretünk elfeledkezni, hogy ezek a törvényszerűségek a Bibliában alapvetően idealisztikusan vannak megfogalmazva. Mert örök érvényű törvény, hogy aki vet, az arat. De sajnos ebből nem következik mégsem, hogy mindenki, aki vet, mindenki úgy arat és akkor, amikor azt elképzeli. Ugyanis a kereszténység azzal a fránya ígérettel van megverve (na jó, sose rosszabbat), hogy neki az odafel valókkal kell törődnie, a mennyben kell gyűjtenie a kincseket. Vet a szerencsétlen keresztény, reméli, hogy még itt a földön arat, hisz Jézus megmondta (Márk. 10,30), hogy ezen a világon, aztán eltelik az élete, s nincs aratás. Jézus hazudott volna? Nem gondolom. Nem kísérlem meg túlságosan kutatni a miértre a választ, mert a titkok az Úréi és ilyet is kell tudni mondani. Egyet látok, tömegesen nem működik a jelenség. A Hit Gyülekezete például ennek a hitmozgalomnak jelentős oszlopa, mégis az látszik, hogy

a. Az 1%-os adófelajánlások szerint az egyik legszegényebb tagsággal bír.

b. Persze azt tudjuk - akik éltünk ott néhány évet -, hogy nem erőssége az adófizetés a tagoknak. Ha lehet, kerülik. Így mondhatná valaki, hogy ezért kevés az 1%. Igen, ez is benne van. De egyfelől mecsoda gazdagság az, amit csak az adófizetés szándékos, tervszerű és tanításokkal buzdított elkerülésével lehet felmutatni és dicsekedni vele? Másfelől pedig azon kevesek, aki tisztességgel szerezték vagyonukat (nem átmentették óéletükből és "megszentelték" a szentségtelent tizedfizetéssel), valamint azon többek, akik adóelkerülők, de tényleg vagyonosak, törpe kisebbség azokhoz képest, akik a magyar átlagot inkább alulról közelítik a Gyülekezetben, mint felülről. Ez a nagy áldás? Egyiptomban, vagy Babilonban lehet.

De beszélhetnék a gyógyulás témaköréről is.

A minap meghallgattam egy közösség tanítását erről. (www.hegyenepultvaros.hu) F. Lóránd úgy kezdte, hogy komolyan bizakodni kezdtem, talán van remény normális hangra. Idézte Pált:

Róm. 8,23
Nemcsak ez pedig, hanem magok a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását.

Ebből szépen levezette - és igaza volt -, hogy a testünk megváltása még nem történt meg. A baj az, hogy a tanítás végére kiderült, hogy mégiscsak megtörténhetett, mert a konklúzió az lett, ha jó a kapcsolatunk az Úrral, akkor meggyógyít. Sikerült megcáfolnia teljesen az első állítását. Én ragaszkodnék az elsőhöz. Ekképpen:

Testünk - és az egész, ami a testiségünkre vonatkozik - megváltása még a kereszténység előtt álló aktus. Minden. Az egészség, a gazdagság, egyáltalán nem utolsó sorban a szentség mind a jövendő világban van számunkra teljes bizonyossággal ígérve. Ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ma ne lehetnének csodák, gyógyulások. Azzal kell tisztában lenni, hogy ez teljesen Isten kezében van. A hitmozgalom és kapcsolódó rögeszméi kiépítettek már egy olyan rendszert, ami tulajdonképpen a fehér mágiához hasonlít inkább. Jézus Krisztus megszerzett mindent a kereszten, nekünk hatalmunk van azt elvenni, megharcolni stb. Ha ez így van, akkor tulajdonképpen minek ebbe az egészbe Istent belevonni? A miénk, megoldjuk, megharcoljuk. Holott a Zsidókhoz írt levél szerzője remekül fogalmaz:

Zsid. 6,4-5
Mert lehetetlen dolog, hogy a kik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek, és megízlelték az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit,...

Minden csoda, minden gyógyulás egy jövendő világról szól. Abban a világban már megvan, biztos ígéret, amit itt kapunk belőle, csak ízelítő.

De az ember szeret vallásokat csinálni magának. Módszereket. A vallás (a karizmatikus terminus technicus szerint) nem más, mint módszerek kidolgozása arra, hogy biztonságban tudjuk az Istennek való kapcsolatunkat, az abból származó gyümölcsöket. Csak néhány dolgot elfelejtünk ilyenkor. Hogy a mi Istenünk Úr és személy.

Hasonló a helyzet az engedelmesség mítoszával is. Tudomásul kell vennie a kereszténységnek, hogy az engedelmesség nem célja a keresztényeknek, hanem az az eszköz, amivel egyre közelebb kerülünk Jézus Krisztushoz. De nem ám amolyan misztifikált értelemben! Hiszen hogyan kerülhetnék misztikus értelemben közelebb ahhoz, Aki már bennünk él és mi Őbenne? Ez az állapot a megtéréssel tulajdonképpen létrejött ugyanis és ekkor már igazak erről a viszonyról Pál szavai:

2 Tim. 2,13
Ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja.

Tehát misztikus értelemben nem kerülünk közelebb Jézushoz az engedelmességgel, távolabb sem az engedetlenséggel.

Közelebb abban az értelemben kerülünk hozzá, ahogy a barátok egymáshoz. Hasonlóan gondolkodnak dolgokról, így természetesen mélyül közöttük a kapcsolat. Az engedelmességben a gondolkodásmódunk nyilvánul meg. Ha a gondolkodásmódunk köszönőviszonyban sincs Jézus gondolkodásmódjával a formai engedelmesség ellenére sem alakul ki az a viszony, amire Jézus hívása szól. És fordítva. Ha formailag engedetleneknek látszunk, de gondolkodásmódunk közel áll Jézushoz, akkor akár a tényleges engedetlenségek esetén is kialakul a kívánt viszony.

Isten nem automatákat akart magának, akik az engedelmességben majd jól megmutatják a hatalmát, dicsőségét meg ilyesmi. Persze benne van ez is. De Isten valójában szerelmeseket keresett magának. Bemutatta Magát az emberiségnek. Az evangéliumokban teljesen leplezetlenül. De a teljes írást nézve, mind keménysége, mind kegyelme, irgalma, minden nézete, viszonyulásai, gondolatai le vannak írva és azt mondja: Ilyen vagyok, tudsz-e, akarsz-e így szeretni? Rá van szorulva? Természetesen nem. Nem jobban, mint aki szintén szeret.

Hogy merül fel ilyen viszonyban az engedelmesség? Úgy, hogy testben vagyunk, testünkben hordozzuk a bűnt, valamennyire befolyással van ez ránk. Meglankadhatunk, mint bárki. Ilyenkor mint mankó, ott van az engedelmesség. Hogy magam nagyon mást tennék, kívánnék, de tudom, hogy szerelmesemnek annyira fontos volt, hogy ne tegyem meg, hogy feláldozta magát. Evidens, hogy ebben a viszonyban nekem is áldozatokat kell tudnom hozni.

Mit tegyen az, aki még nem érzékeli, hogy ilyen kapcsolata van Jézus Krisztussal? Ennek számos oka lehet. Így is hosszúra nyúlt ez a bejegyzés. Egy biztos, hogy a Törvény, Krisztusra vezérlő mesterünk. Nem csak azt mutatja meg, hogy szükségünk van a Messiásra, hanem azt is, hogy Krisztusnak milyen a természete. El kell kezdeni a Törvény alapján hasonlítani rá.

Summa summarum a keresztényeknek egy személyt kell megragadniuk, nem módszereket.