Önzetlen, feltételnélküli = keresztényi szeretet?

Az előző posztban megkíséreltem kimutatni, hogy a kereszténységben elterjedt nézet, miszerint a keresztény szeretet természetfeletti, tarthatatlan. Ehhez hasonló, vagy akár ebből következő nézet az, hogy a keresztény szeretet az feltételnélküli és önzetlen. Mielőtt azonban ebbe belemennék, szeretném tisztázni, hogy mit is értsünk szeretet alatt. Sokszor ugyanis zavaró, hogy a Biblia kétféleképpen beszél szeretetről. Az egyik, ami közelebb áll a köznapi értelmezéshez, érzelmi kötődést jelent.

 

Mát. 10,37

Aki inkább szereti atyját és anyját, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám.

 

A másik, amit a magyarban inkább jócselekedetként kellene visszaadni. Például aligha érti bárki követelményként az érzelmi kötődést az ellenséghez, mégis meg van írva: „szeretni kell”. De mint egy korábbi posztomban írtam, e szeretet – ami inkább jót tevés -  motivációja az is lehet, hogy közben Isten terhelő ítéletét várjuk az ellenségre. Ugyanis a jel funkcióját hitünknek úgy is betölti, ha közben megnyerjük ellenségünket azzal, hogy nem bánunk vele érdemei szerint, és úgy is, ha nem nyerjük meg. Isten előbbiben és utóbbiban is megdicsőül. Előbbiben Isten, aki irgalmas, utóbbiban Isten, aki ítél.

 A dolgot tovább bonyolítja, hogy a Biblia nagyon sokszor idealista hangvételben fogalmaz. Vélhetően azért, mert az intésben jellemzően túlzunk. Például, ha azt mondjuk a gyerekünknek, hogy „Ne nyúlj a konnektorhoz!”, nem gondoljuk, hogy ez akkor is érvényben lenne, ha kitanulta a villanyszerelő szakmát és okkal nyúl hozzá. Ha tehát csak ez a parancs maradna meg benne élete végéig, egész biztosan eltorzult képe lenne a konnektorba nyúlásról. Olyan, amit mi nem gondoltunk, de a helyzethez az illett, hogy csak ennyi információt adjunk. Azaz, nem volt hiba a szűk információ.

Érdemes megnézni, hogy egy másik evangéliumban hogy is fogalmazódik meg a fenti idézet.

 

Luk. 14,26

Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.

 

Feltűnő, hogy milyen szélsőséges fogalmakkal operál Jézus. Ha valaki csak a Lukács evangéliumból akarna kiindulni, némi elborult elmével kellő alapot találna ahhoz, hogy kiirtsa a családját Jézus nevében. De nemcsak a gyűlölet megfogalmazása idealista, hanem bizony a szereteté is. Nincs is talán nyilvánvalóbb példa erre, mint a Szeretet Himnusza. Előszeretettel ragadjuk meg benne az idealista hangvételt és látjuk utána ezen a szemüvegen keresztül például önzetlennek a keresztényi szeretetet. Hiszen oda van írva:

 

1 Kor. 13,5

„… nem keresi a maga hasznát,…”

 

Azt persze elfelejtik, hogy az egész himnuszt úgy kezdi Pál, hogy bizony a személyes haszonra hivatkozik, mint aminek elmaradása mutat rá a hiábavalóságra:

 

1 Kor. 13,3

És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

 

Természetesen nincs ellentmondás. Pál, amikor arról beszél, hogy nem keresi a maga hasznát, a másik emberrel való kapcsolatról beszél. Azaz, ne az határozza meg, hogy szeretünk-e valakit, hogy abból rajta keresztül profitálhassunk. Ne a kapcsolatot akarjuk kiaknázni. (Más kérdés, hogy normális – pl. kölcsönös nyereség - módon ennek is van helye. ) A mennyei jutalomra kell igyekezni. A mennyei nem szükségszerűen jövőbeni, lehet az akár az Istennel való jobb kapcsolat megélése ezen a világon is. A lényeg, hogy nem evilági juss. Olyan, amit a világ nem képes megadni. Összességében tehát nem tudom önzetlenségnek nevezni ezt a hozzáállást. Nézzük, hogy feltételnélküli-e!

 

Kétféle módon lehet feltételekről beszélni. Az egyik, hogy a másik ember nem kell, hogy betöltsön semmilyen feltételt ahhoz, hogy szeressük. A másik, hogy a körülményektől is független.

 

Sokszor hangzik el keresztényektől, hogy Isten feltétel nélkül szereti az embert. Ugye ezzel az is baj, hogy nem tisztázza, hogy érzelmi kötődésről beszél vagy jócselekedetről. Az érzelmi kötődés egyszerűen szóba sem jöhet. Nyilvánvalóan voltak emberek, akiket Isten kifejezetten nem szeretett. Egyetlen módon igaz ez, hogy minden emberért Jézus Krisztus bemutatta áldozatát. Ez viszont „csak” jócselekedet, érzelmi töltés nélkül. Ebben az értelemben valóban Isten mindenkit szeretett. Viszont én ebben az értelemben sem tudom elfogadni, hogy ez feltételnélküli lett volna. Ehhez minimum kellett egy Ábrahám, aki hasonlóan hajlandó lett volna feláldozni a fiát a halottakat feltámasztó Istenbe vetett hittől vezérelve. Más kérdés, hogy Ábrahámot – mint feltételt - is Isten biztosította, mert Ő Alfája és Ómegája mindennek. Az igazi baj mégis inkább az a fenti hipotézissel, hogy alapból az emberek érzelmi kötődést értenek szeretet alatt és ilyen közösségbe Isten nemhogy nem támaszt feltételt, hanem kifejezetten kirekesztő módon fogalmaz meg feltételeket. Például:

 

Ján. 14,6

Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak én általam.

 

Az Atya megismerésének

  az Atyával megélt szeretetközösségnek kőkemény feltétele például az, hogy Jézus az út hozzá. (Általános szabályként. Kivételeket Isten mindig tehet. A kivételből viszont nem lesz szabály sosem.) Vannak egyéb feltételek is. Sőt mikor már bekerültünk ebbe a közösségbe, azután is egy együttjárás eredményeként válunk egyre elmélyültebb kapcsolatba Istennel. Azaz egész életünkben elkísérnek bennünket a feltételek. Hasonlít ez kicsit Saint-Exupéry rókaszelídítéséhez. Sokkal természetesebb ez, mint amilyen misztikusan képesek ezt érteni az emberek. A kisherceg és a róka viszonyában sem volt semmi misztikus. Bizonyítékokra épül a bizalom. Bizonyítunk Istennek, hogy bízhat bennünk, Isten bizonyít nekünk, hogy bízhatunk benne. Erre lépünk tovább. A kapcsolat helyreállításának első lépését pedig Isten tette meg Jézus Krisztus áldozatával. A mindentudó, mindenható Isten megtehetné, hogy egycsapásra, minden hercehurca nélkül megoldja a dolgokat? Meg. De nem akarja. Ezt az utat rendelte. Személyes szerencsém, hogy ez még tetszik is nekem.

Sokáig úgy gondoltam, hogy a feltételnélküli szeretet talán egyetlen esetben képzelhető el. Az, ahogy a szülő szereti a gyermekét. A gyermeket ugyanis tényleg megilleti az, hogy olyan légkörben nőjön fel, hogy feltétel nélkül elfogadják a szülei. Ám rá kellett jönnöm, egyfelől ez az embernél csak egy időszakra vonatkozik. Utána a szülők is elkezdenek feltételeket támasztani a gyerekkel szemben. Természetesen ez egy hosszúra nyúló folyamat, mely nem is ér véget valójában a felnőtté válással. Legfeljebb a szülő már nem érvényesítheti szempontjait olyan eredménnyel, mint korábban. De ahhoz a szülőnek mindig megmarad a lehetősége, hogy a kapcsolat minőségét feltételekhez kösse. Úgy tűnik tehát nekem, hogy nincs feltételnélküli szeretet.