Az Istennel megélt kapcsolat
Nem titkolt célom, hogy keresztény környezetem, közegem evidenciáit bontsam fel, boncolgassam, kérdőjelezzem meg vagy épp tegyem zárójelbe. Ilyen jellegzetes evidencia a személyes istenélmény nélkülözhetetlensége a pünkösdi-karizmatikus kereszténységben. Most ezt szeretném kiteríteni.
Előljáróban leszögezem, hogy eszem ágában sincs ab start vitatni bárki megélt istenélményét. Nyilvánvalóan a Biblia sokat beszél ilyen élményekről, magam is átéltem nem egyet és nem kettőt. Mi több, én abban a kegyelemben is részesülhettem, hogy talán sosem volt két egyforma. Sőt olykor igen ébernek kellett lennem, hogy észre vegyem egy adott dologban, hogy itt bizony Isten tanít, s mire a végére ért, akkor döbbentem le, hogy életembe egy nagyon fontos ponton, meghatározó módon avatkozott be.
A kérdés viszont az, hogy egy keresztény attól keresztény-e, hogy ilyeneket megél? Másként közelítve: bizonyítéka-e vagy szükséges következménye-e ez annak, hogy valaki keresztény? Ha valaki nem él meg ilyet, az felveti-e annak lehetőségét, hogy az illető nem keresztény, vagy nem jól éli meg kereszténységét?
A válaszom mindhárom kérdésre határozott nem.
Először is azt kell megérteni, hogy a Biblia számos kérdésben a kivételek könyve. Nem fog minden város úgy járni, mint Sodoma. Istennek elég volt azt az öt várost elpusztítani ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra kifejezze a hasonló istentelenségekhez fűződő viszonyát. Ez nem jelenti azt, hogy ne történhetne meg újból, csak azt, hogy nem lett belőle rendszeresség. Hasonlóan az Isten emberei által megélt élmények nem mindennapiak voltak, hanem rendkívüliek. Bárki megélhet ilyet rendkívülien, de azt már kétkedve fogadom, ha valaki azt állítja, hogy mindennaposak az úgynevezett karizmatikus élményei.
Isten e világot amikor megteremtette azt mondta, "íme igen jó". Értsük csak nyugodtan ezt úgy, hogy a benne megalkotott természeti törvényekre, törvényszerűségekre is értette. Akkor is, ha később a világ a bűn alá lett rekesztve. Ha Ő ezt jónak véli, evidens, hogy semmi oka nincs arra, hogy ezen - a jelenlegi keretek között - változtasson. Nem is tette. Immár évezredek óta ugyanazon természeti törvények működnek.
Nem kívétel ez alól valójában az istenkeresés sem. Az alábbi három biblaiidézetben szeretném ábrázolni a helyénvaló gondolkozást arról, ahogyan mi viszonyuljunk Istenhez.
Zsolt. 37,3-4
Bízzál az Úrban és jót cselekedjél; e földön lakozzál és hűséggel élj. Gyönyörködjél az Úrban és megadja néked szíved kéréseit.
Szeretem ezeket a szavakat. Annyira józan, egyszerű látásmódról tanúskodnak, mely teljesen szembemegy minden elszállt, keresztény köntösben megjelenő miszitcizmussal. Az "e földön lakozzál" ebben a kiemelésben azt üzeni, hogy ne terjeszkedjél túl a lehetőségeiden. Ez a föld, s benne minden törvényszerűség az, ahol élned és hűségesnek kell lenned. Élni a kinyilatkoztatott igazságokkal és tiszteletben tartani az Isten titkait (5Móz. 29,29). Azaz ne vágyakozzunk természetfeletti élmények után. Aki pedig keresztény atyjafiától azt várja, hogy sok-sok karizmatikus élményről tegyen tanúságot, az nem tudja mit tesz. Hajszolja atyjafiait az okkultizmus ésvagy megcsalattatás felé. Hasonlóan rossz esetben a frusztráltság, megütközés felé.
Sokféle aspektusból lehet tárgyalni, mégis most kiragadnék egyet arra, hogy mit értsünk a "bízzál az Úrban" kitétel alatt.
János 10, 27-28
Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.
Nem tehetek egyebet, mint bízom abban, hogy Jézus fenti szavai igazak. Azaz teszem, mi dolgom, s ez jó. Ha pedig Neki közlendője lesz velem, meg fogom hallani. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne fokozottan keresni (ima, böjt, virrasztás), én attitűdről beszélek. Attitűdről, mely nem engedi meg, hogy kétségbeessem amiatt, hogy nincs válasz valamire. Vagy akár tartósan nincs válasz semmire. Ez nem az elvetettség jele számomra - aki hiszek -, hanem annak jele, hogy nincs olyan helyzet, mely kiragadna engem az Ő kezéből. Tudom, itt szoktak sokan pszichológizálni, hogy ez csak egy énvédő mechanizmus. A válaszom erre az, hogy és? Az általam megismert Istentől egyáltalán nem idegen, hogy természetes eszközöket használjon fel saját eszközeként. Ha Te afféle pszichologizáló alkat vagy, nyugodtan építsd be istenképedbe azt, hogy Isten a pszichológia által leírt természeti törvényeket bizony ugyanúgy használja a mindennapokban, mint a gravitációt. Vagy hasonlóan a szivárványhoz. Semmit nem von le a bibliai kinyilatkoztatás igazságából, hogy a szivárványnak nagyon is van természetes magyarázata.
Úgy hiszem, technikailag a legtöbb, amit az ember tehet, az a következő.
Józsué 1,7-8
Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz és mindent ama törvény szerint cselekedjél, a melyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe; attól se jobbra, se balra ne hajolj, hogy jó szerencsés lehess mindenben, a miben jársz! El ne távozzék e törvénynek könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal, hogy vigyázz és mindent úgy cselekedjél, a mint írva van abban, mert akkor leszel jó szerencsés a te utaidon és akkor boldogulsz.
A bátorság és erő ahhoz kell, hogy egyszerűen félresöpörjünk olyan akadályokat (Zsid. 12,1), melyek csak hátráltatnának bennünket abban, hogy meg merjünk bízni abban, aki Önmagát áldozta fel értünk, s egyébként semmi okunk nem bízni Benne. Ez bizony sokszor azt jelenti, hogy Eszter nyomdokain törvény ellenére járuljunk az Isten trónja elé (Eszt. 4,16). Amikor úgy érezzük, akár méltán is, hogy ez az egy hely van az univerzumban, ahol biztosan nem lehetünk, akkor kell csak igazán bátorság. Akárhogy nézem, a Biblia televan azokkal a hősökkel, akik így tettek.
Az "el ne távozzék a e törvénynek könyve a te szádtól" kicsit sem az evangélium hirdetését jelenti vagy egyfajta szektás életmódot, hogy lépten-nyomon ez follyék belőlünk. Arról inkább szól, hogy a Biblia világképe beépüljön a gondolkodásmódunkba. Hogy miközben nem kétlábon járó idézetgyűjteményként élünk, mégis Isten bölcsessége, tudománya, erkölcse, nézete hassa át mind mondanivalónkat, mind tetteinket. Természetesen ezek a szavak Józsué számára egészen konkrétan jelentették szó szerint is azt, hogy erről kellett beszélnie, tanítania. Sőt az ószövetségi viszonyok akár szükségessé is tették szó szerint a szemöldökfára írt idézeteket, vagy épp homlokkötőként (5Móz. 6,6-8). E tekintetben különbség van ó- és újszövetségi viszonyokban. Korábban nem Isten Szelleme írta az ember szívébe ezeket az Ígéket, hanem ezek a testi módszerek adtak rá esélyt. (Ám ha valaki ma is jegyül kíván ilyet kezére kötni, hát nem én leszek az, aki ezért megrója.)
Mégis az egyik legszebb élmény, amit keresztényként az ember megél, hogy "erről gondolkodik éjjel és nappal". Tapasztalatom az, hogy ebben a milliőben működik csak igazán Isten. S ebben sem árt a bátorság. Alázattal, igazi érdeklődéssel, de akár a legmeredekebbnek látszó kérdések, ellenvetések felvetésével, átgondolásával.
Nekem úgy tűnik a Bibliából, hogy ezek a viszonyulási, motivációs elemek sokkal fontosabbak Istennek, mint pl. az erkölcsös életmód. Azt számos esetben bocsájtotta meg Isten könnyedén, ha bődületes bűnöket követtek el emberek. Azt talán sosem, ha elhanyagolták, semmibe vették Őt. Még ha még oly szentimentálisnak is tűnik ez. Még kevesebb jelentőséget tulajdonít Isten annak, hogy valakivel természetfeletti kapcsolatot ápol-e vagy sem. Nem mondom, hogy nem lehet jelentősége, lásd Mózes és Áronék szembeállásakor (4 Móz. 12,8). De ha valaki, akkor Ő tudja csak igazán, hogy ez nem az ember érdeme, hanem az ő kegye. S ez bizony azt is jelenti, hogy nem is az ember érdemtelenségét jelenti ennek hiánya.