Mt. 5,44-45

Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.

Nem tartom ugyan kellően megalapozottnak azt a véleményt (Cserfa álláspontja), hogy itt az ellenség a keresztényeken belül értendő, ahogy általában a Hegyibeszédben az egymás közötti viszony tárgyalása folyna. De akik meghökkennek azon, hogy ez egyáltalán felmerül, javaslom, nézzék meg a citálást is a fenti idézethez a Magyar Biblia Tanács által kiadott Bibliában. Ott a 3 Móz. 19,18-ra hivatkoznak ugyanis, ami így szól:

Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr.

Az ellenséget szeretni nem azért kell, hogy velünk töröljék fel a padlót, hanem, hogy jel legyen. Így tökéletesen értelmét veszti az a megjegyzés, hogy „ha az ellenségünket is szeretnünk kell, nem hiszem, hogy a nem-ellenségünket ne kellene”. Úgy kell tökéletesnek lennünk, amiképpen a mennyei Atyánk tökéletes. Az Atya pedig a Fiúban mutatta meg magát. Nem kell jobban szeretnünk általában az embereket, mint ahogy ezt Jézus tette. Az ezzel kapcsolatos mítoszt a következő bejegyzésben szeretném helyre tenni.

Ám az is bibliailag teljesen legitim hozzáállás az ellenséghez, hogy Istenre hagyjuk az ítéletet (Róm. 12,19), s tudjuk, hogy rettenetes dolog az Élő Isten kezébe esni (Zsid. 10,30-31). Szóval ezt azért nem nevezném igazából szeretetnek. Azaz látszólag Pál ellentmond Jézusnak. De valójában nem, mert a megnyilvánulás ugyanaz, hisz Pál így folytatja a Rómaiakhoz írt levelében:

Róm. 12,20

Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt műveled, égő szenet gyűjtesz az ő fejére.

Magyarán: a bosszúállás eszköze a jó cselekedet. Hogy még nagyobb legyen a kontraszt a jó és a gonosz között. Amiben természetesen benne van az is, hogy akár ő, akár más megtér, de az is, hogy e különbség csak az ítéletkor nyer értelmet, hogy a gonosz még súlyosabb büntetést szenvedjen el.

Azt is tisztázni kell, hogy mégis ki az ellenség?

Egyfelől én úgy látom, hogy a szövegkörnyezet elsősorban azt engedi meg, hogy ellenség az, aki Krisztus miatt üldöz bennünket. Nem a személyes ellenségünk, hanem a Krisztusé, csak Rajta már nem tudnak erőt venni. A minket ért sérelem ettől még megáll. Jog szerint elégtétel illet minket. Csak és kizárólag erről az elégtételről kell lemondanunk. Erről is csak azzal a reménységgel, hogy van Bírája mindeneknek, aki megfizet.

Nem gondolom, hogy ellenség lenne – a Hegyibeszéd értelmében - például egy ember, aki köztörvényes bűnt követ el velünk szemben. Ha kirabol, a kereszténynek jogában áll igénybe venni a földi igazságszolgáltatást, melyre jól teszi, ha úgy tekint, mint az Isten igazságszolgáltatásának eszközére (Róm. 13,1-5). Ami pedig nem köztörvényes, de etikátlan, erkölcstelen, arra is megvannak a megfelelő reagálások akár a társadalmi együttélésben, akár a keresztény közösségben. Ilyeneket nem kell eltűrnie senkinek jobban, mint amennyire képes, amennyire belátása engedi. Sőt Pál kifejezetten elégtételt követelt még Krisztusért való szenvedésekor is (Csel. 16,37), mert történetesen a világi törvény megsértésével is együtt járt az ő Krisztusért szenvedett sérelme. Így járt neki az elégtétel a római jog szerint is. Élt vele.

Tovább megyek. Sok keresztény közösség életét mételyezi az, hogy nem bánnak el az egyszerű csalókkal. Az rendben van, hogy a konkoly – az ellenség vetése – együtt növekedik a búzával és vigyázni kell, nehogy a búzával együtt kitépessenek. De világosan kell látni, hogy ez is egy idealista intelem. Nem azért, mert gyarlók vagyunk végrehajtani ezt az egyszerű parancsot, hanem mert Istennek kifejezetett szándéka az, hogy ezt intelemként hasznosítsuk. Ugyanis Őmaga fektetett le szabályokat arra, hogy bizonyos embereket ki kell közösíteni a közösségből. Ehelyett rosszul – mondhatni gyáván – értékelve Pál szavait, úgy gondolják, hogy a keresztény viselje a kárt, amit a közösségben elszenved és kész. Nem lehet azonban elmenni amellett, hogy csak úgy kényszerítsék az embereket elviselni a kárt, amit a közösség egy tagja okozott a közösség egy másik tagjának, ha a közösség kész a kárt megtéríteni a károsultnak. Ugyanis Pál készen állt erre (Filem. 1,18). Ha erre nem kész a közösség, akkor marad az, amit Jézus mondott (Mát. 18,15-17.). Az eljárás, aminek a végén, ha a közösségre sem hallgat, úgy kell tekinteni, hogy nem közülünk való. Ezután pedig akár perelhető is világi bíróság előtt, ha ez szükséges.

Remélem, eddigre már sokan ráébredtek, hogy a bibliai szeretet a legkevésbé sem valami mézes-mázos irracionalitás, hanem nagyon józan, egészséges viszonyulás, aminek természetesen a békességre igyekvés egy fontos motívuma, de tisztán kell látni, hogy a békesség csak az igazság kiszolgálásán alapulhat. Amíg az nem áll helyre akár a reménységgel tekintett jövőben, akár a jelenben, addig nem lehet békességről beszélni.