Ezt a posztot Cserfalusi László emlékének is szentelem, akivel nekem igen nagy vitáim voltak, mi több ebben a kérdésben is sok mindenben vitázok most is vele (főleg részletekben), mégis az ő szeretetértelmezése esik ahhoz legközelebb, amit én gondolok erről.

Sokszor a keresztények evidensnek tekintik, hogy válogatás nélkül mindenkit szeretniük kell. Valójában ez a kép bennük sokkal inkább a világ kereszténységgel szemben támasztott elvárásaiból fakad, minthogy az Isten által támasztott elvárás lenne. Az igazi probléma tehát az, hogy kimutatott szeretetük – ha nemcsak szavakban van egyébként is - sokkal kevésbé tudatosságon alapul, mint egyfajta normakövetésen. Valójában ehhez a normakövetéshez bitorolják el az Isten azon beszédeit, melyek a szeretet parancsai, példái számunkra, hogy azokkal bizonyítsák hozzáállásuk jézusi normáját. Ebben az a veszély, hogy a szeretetről eltorzult képük lesz, így nem is lehet hiteles kép Istenről, aki magát Szeretetnek definiálja. Aztán ehhez az eltorzult szeretetképhez térítenek meg embereket és a jelenség újratermeli önmagát. A keresztény legjobban teszi, ha mindent, mi a világban van kárnak és szemétnek ítél, a világból vett elvárásokat és az onnan tanult szeretet is. Ezután újraépíti magában azt, amiről Isten beszél.

Közel húsz éves keresztény múltam tapasztalata az, hogy a keresztények pocsékul szeretnek. Ki ezért, ki azért, de annyi szeretetlenséggel, mint az egyházban, a világban csak speciális körülmények között találkozhatunk. Nem kell a kezünket az ég felé tartva kiáltani isteni segítségért ahhoz, hogy megértsük, miért van ez így, mert egyszerű. Kötelezőnek, tehernek érzik magukra nézve. Nagyjából ott tartanak, ahol az apostolok egykor (Luk. 17,5). Csak ennél már tovább kellene lenniük, mert az egyház azóta vett erőt, eljött a Szentlélek.

Még különösebb az, hogy az egyház a szeretetlenségeit belül éli meg leginkább. Kifelé – hogy megnyerjenek embereket – nagyon tudnak szeretetesdit játszani. Sokszor a világiaknak inkább hajlandóak megbocsájtani, tűrni, legalábbis addig, amíg ki nem derül, hogy őket ez annyira nem hatja meg, hogy meg is térjenek. Azért is különös ez, mert befelé a szeretet tényleg parancs és kötelező, azaz, ha érzelmileg nem is tudunk ezzel azonosulni, akkor sincs alternatíva. Kifelé szabadon választott magatartás a szeretet, mely állítást később bizonyítani szándékozok. Hasonlóan nincs alternatíva az ellenség szeretetére. Ez is jel ugyanis. Később ezt is szeretném tisztázni, mert ekörül is sok a félreértés.