Megtérésem története

A napokban jutott eszembe, hogy itt van ez a blog, de még sohasem írtam le, hogy hogyan jutottam hitre, s tértem meg. Azt hiszem azért, mert viszonylag keveset nosztalgiázom. Viszont hogy is lehetne ez a megjelenési felület teljes e nélkül. Kicsit lehet, hogy hosszabb bejegyzés lesz (még nem tudom), mert a lehető legteljesebben le szeretném írni. Biztonsági öveket becsatolni, nosztalgia indul!

 

Családomban a kisjézuskán kívül semmi szó nem esett Istenről. Egyedül apai nagyanyám volt vallásos (katolikus), valószínűleg ez lehetett az oka, hogy engem az Ecseri úti templomban katolikusnak kereszteltek gyermekként. De ez a kisjézuska se volt semmibe beágyazva, ráadásul már óvodás koromban se volt ennek semmi misztériuma. Ahogy én emlékszem, már akkor tudtam valahol, hogy a szüleim vették az ajándékot. Időnként át is kutattam a lakást karácsony előtt emiatt.

Éltem az ateista gyerekek hétköznapi életét. Se különösebben rosszabb, se különösebben jobb nem voltam. Nyolc éves koromra már rendszeresen engem küldtek le a szüleim kisebb bevásárlásokra. Ebben az időszakban elkezdtem lopkodni kis csokoládékat a közértben. Venni nemigen vehettem, a pénzzel el kellett számolni, hát elvettem. Az egyik ilyen akció közben egészen lelkiismeret furdalásom támadt. Vissza is tettem a csokoládét, majd elviharzottam a boltból. Haza felé mentem, s közben egészen furcsa dolog történt. Egyfajta vízióként jelent meg és ültetődött el bennem egész mélyen egy megnyugtató meggyőződés: „ezen a világon csak jónak kell lenni, az igazi, csak azután jön”. Egészen felüdültem, és soha többé nem lopkodtam a boltból. Soha senki nem beszélt nekem Istenről korábban. Hát még a túlvilágról, s a Biblia erről szóló üzeneteiről. Ma úgy látom, hogy amit a megváltásból akkor felfoghattam, nagyjából ennyi volt.

Persze ettől én még nem jutottam hitre, éltem is tovább a hitetlenek életét. Én is voltam tinédzser. Diszkók, csajozás. Bár sosem voltam egy casanova. Én már tíz évesen is feleséget kerestem, a korosztályomhoz tartozó lányok viszont nyilván egészen mást akartak. Ahogy a fiúk is egyébként. Én voltam a különc.

 

1989-ben a munkahelyemen találkoztam egy kedves, jó lelkű fiatalemberrel. Akit akkoriban legfeljebb még csak foglalkoztatott az, hogy Isten van, meg hogy lehet-e, kell-e Őt követni. Néhány hónap múlva meg is tért. Attól kezdve mindig a szabad idejében Bibliát olvasott, beszélgetésekben meg szívesen terelte a szót bibliai témákra. Tekintve, hogy előtte éppen az agykontroll foglalkoztatta, nem volt különösebben eget rengető újdonság transzcendens érdeklődése. Aztán szabadidőmben magam is szívesen olvasgattam a Bibliát. Számomra ekkor még alapvetően Däniken szemüvegén keresztül volt érdekes. Korábban ugyanis egy Däniken könyv kapcsán egyik baptista ismerősömtől kölcsön kértem a Bibliát. Amit aztán az első néhány nemzetségtábla után annak rendje és módja szerint hajítottam a sarokba. Szerencsére a kollégám (Brúzer Zoltán) szólt előre, hogy inkább az újszövetségi részekkel kezdjem az olvasást. S hát valóban. Ez elvi szinten bejött. Nagyon okos és jól hangzó dolgok voltak benne. Zoli nemcsak a Bibliáját, hanem gyülekezeti dicséreteket is behozott, meg mesélt a gyülekezetről. Számomra ekkor még a kereszténység nem volt több egy olyan mankónál, amire a gyenge embereknek van szüksége. A gyülekezetesdiben én nagyjából csuhába öltözött szerzeteseket tudtam csak elképzelni. Egészen meglepett a gyülekezeti dicséret. Nem volt a kedvenc stílusom (én akkoriban a rapet, azon belül is a Beastie Boys-ot szerettem), de mindig is széles skálán volt a zenei ízlésem. Egy dal nagyon megragadott. Akkor még nem tudtam, hogy honnan volt ismerős mindaz, ami a hallgatása közben megragadott. Csak megtérésem után hónapokkal sikerült beazonosítani, mert olyan mélyen volt bennem elásva a korábban említett gyerekkori élmény. Viszont ez az ismerős élmény nyitott igazán kaput az érdeklődésemnek. Közben egyre többet és többet olvastam az evangéliumot. Fantasztikus volt olvasni Jézusról. Annyira tökéletes embernek láttam, hogy nagyon szerettem volna, ha a barátom lenne. De csak embernek, egy parafenoménnak láttam. Ez így ment egészen a Márk evangélium végéig. A Márk evangélium végén szembesültem azzal, hogy az ott leírt jelek fogják követni Jézus hívőit. Nem különböző titulust viselő embereket, hanem bármelyik hívőt. Miután Zoli – akit alapvetően józannak és hiteles embernek tartottam, ha nem is értettem vele egyet abban, hogy Isten létezik - mesélt nyelveken szólásról, démonűzésről, betegek meggyógyulásáról. Egy pillanat alatt be kellett látnom, hogy amit Jézus parafenoménségéről gondoltam, az nem tartható. Egy parafenomén esetleg azt meg tudta volna mondani, hogy néhány beavatottját fogják követni a jelek, de hogy 2000 év múlva bármelyik hívőt követik, azt nem. Ez kicsit lesújtó is volt. Mert szembe kellett néznem azzal is ekkor már, hogy amennyiben Jézust úgy látom, hogy tökéletes, igaz, s közben azt is elfogadom, hogy a jelek és csodák is igazak, akkor nem mehetek el amellett sem, amit magáról, illetve amit az Írás Róla állított. Ha pedig Ő az Isten Egyszülötte, akkor ennek a ténynek súlya van. Egy másik dal adott még egy lendületet a hitre jutásban. Ezt hallgatva értettem meg, hogy nem maradhat válasz nélkül az a szeretet, amivel Ő viseltetett irántam, amikor meghalt értem. Mert, ha válasz nélkül hagyom, az valami olyan kapitális bunkóság, ami után egyszerűen nem tudnék a tükörbe nézni. Emellett nem lehet elmenni. Ha nem hiszem el, hogy igazak a leírtak, akkor is alig tehetem meg, hogy túllépjek azon, hogy egy ember hitt annyira abban, hogy élete árán megment engem, hogy keresztre adta magát. De ha még el is hiszem a leírtakat, akkor egyszerűen nincs mentségem. Vagy nem hagyom válasz nélkül, vagy tényleg méltó vagyok a kárhoztatásra, szeméttelepen a helyem. Azt hiszem, sorsom ekkor pecsételődött meg. Ezután már volt olyan, hogy beszélgettem ismerőssel a Bibliáról – elég sokat tudtam meg nagy hirtelen -, s el volt ragadtatva mindazoktól, amiket mondtam. Aztán rá is kérdezett, hogy „és te mindezekben hiszel?”. A szavam elakadt. Pörögtek bennem a gondolatok. Hát most erre mit mondjak? Ha hiszek, akkor miért nem tértem még meg? Miért nem hoztam egy tudatos döntést arról, hogy követni fogom Jézust, noha tudom, hogy kellene? Ha meg nem hiszek, akkor mit dumálok itt „ennek” immár vagy harmadik órája? Kivágtam magam: „Van benne valami”.

Innen még kellett egy-két hónap, míg eljutottam gyülekezetbe. Lementem volna én, csak akkoriban zárt összejövetelek voltak, s csak a megtérés szándékával mehettem volna le. Azt meg én nem akartam. Tudtam Jézusról mindazt, amit fent leírtam. De volt mit vesztenem. Sokan szükségből jönnek az Úrhoz, s amikor megszabadulnak nyilván ez nagyon jó. Ám én szinte egész életemben boldog voltam. Mert a lehetőségeim és az igényeim harmóniában voltak. Ez egy megelégedett – ebben az értelemben boldog – állapotot eredményezett. Akkoriban már huzamosabb ideje jártam egy lánnyal is, akivel még meg is gyűrűztük egymást. Azt hiszem, az első nyílt összejövetel a fenti zárt időszak után 1990. május 5-én volt. Nos ezzel – az egyébként református vallás szerint hívő – barátnőmmel irtózatosan összevesztünk aznap. Azt hiszem, pont azon, hogy én le akartam menni istentiszteletre, ő meg nem. A végén elindultunk. Ám jócskán a prédikáció után értünk le. Sőt azután, hogy megtérésre hívták az embereket. Mindazonáltal igen nagy hatást gyakorolt mindkettőnkre. Egymás kezét fogva mentünk le, de a veszekedés utóhatása miatt még szinte vicsorogtunk egymásra. Amint viszont beléptünk a Folyondár utcai csarnok ajtaján egyszerűen volt-nincs harag. Mi is csak utólag döbbentünk rá, hogy így volt. Én még a belépés előtti pillanatokban is csuhások látványára készültem egyébként, ami nagyon taszított. Elhatároztuk, hogy következő héten is lemegyünk.

Következő hétre édesanyám is bejelentette, hogy jönni akar velünk. Ez különösebben nem volt meglepő, mert diszkóba is képes volt eljönni, hogy megnézze hova is jár a fia. Szerencsére mindig elég fiatalos volt, így aztán nem volt nekem semmi gondom ezzel. Most is eldöntötte, hogy „megnézi hova jár a fiacskája” (sic! akkor mentem volna másodszor), mert szokatlan szövegű dalokat énekeltem már egy ideje a fürdőkádban.

Így aztán 1990. május 12-én így hármasban elmentünk a Hit Gyülekezete istentiszteletére. Tetszett az eleje, dicséretek, imák, emberek. Aztán Németh Sándor felkonferált egy embert, akit megkért, hogy aznap beszéljen az evangéliumról. Egy Ariel nevű – ha jól emlékszem norvég – prédikátor kapott szót. Nagyon érzékletesen festette le azt a helyzetet, amikor Pilátusnak döntenie kellett, kit enged szabadon. Jézust vagy Barabbást? A hallgatóságot ültette Pilátus helyébe, s tette fel a kérdést, hogy mi kit fogunk szabadon engedni az életünkben. Elmondta, hogy Pilátus döntött. S tudta, hogy rosszul döntött. Ekkor már kezdtem magam kicsit sarokba szorítva érezni, hisz addigra én már eltökéltem, úgy mentem le eleve istentiszteletre, hogy én nem fogok megtérni, én az arany középúton akarok járni. Jó ez így nekem. Majd elsunnyogok a néhány ezer ember között. Ekkor viszont azt mondta, hogy ilyet nem szokott csinálni, de most „így vezeti a Szellem”, megkérdezte: hányan döntenek Barabbás, a gyilkos mellett? Mondom, mi van? Hát erre már csak nem teszem fel a kezem. Még a néhány ezer ember között is virítanék. Meg úgy egyébként is, akkor én már elég rég tudtam, hogy Jézus a jó fiú, s nekem tényleg tetszett mindaz, amit olvastam Róla. Senki nem tette fel persze a kezét. Aztán feltette a kérdést, hogy ki az, aki Jézust választja? Hármunk közül én tettem fel utoljára a kezem. Megértettem, hogy olyan kérdés nem lesz, hogy ki választja az arany középutat. Így hát lementem elmondani a megtérők imáját.

A történethez hozzátartozik, hogy volt itt egy olyan aspektus, amire én csak jóval később döbbentem rá. Valójában ez nem is az én történetem, csak részese vagyok. Édesanyám története, aki ugye velem együtt tért meg ezen a napon. Az én megtérésemnél – számomra, de számára is – csak az övé volt meglepőbb. Utóbb kiderült, hogy tulajdonképpen ő már akkor meg volt győzve Isten által, mielőtt bármi prédikáció elhangzott volna. A lényeg viszont az, hogy anyai nagyanyám szánt szándékkal édesanyám születésnapján követett el sikeres öngyilkosságot, hogy még egy utolsót rúgjon a lányába. Hulláját ráadásul édesanyám is találta meg, akkor már sokad napos volt. Mintegy tíz éven keresztül nem ünnepelte aznap születésnapját. Ám 1990. május 12-én lett negyven éves. Aznap, amikor mindketten megtértünk. Ezen a napon ő és fia is döntött az élet mellett. Soha többé nem volt baja ezzel a nappal. Ezt nem mi terveztük így.