Inkább JÓhangulatot keltsenek a keresztények?

 

... avagy mit kezdjünk az öröm farizeusaival?
 
Már megszokhatták olvasóim, hogy máshol lezajlott párbeszédek alapján is szoktam a blogomba jegyzetelni. Most a Facebookon zajlott le egy rövid vita, aminek lényegét ide átemelném. Azért is teszem, mert akinek üzenőfalához hozzászóltam, törölte az egész bejegyzést. De azért is, mert egyébként jól megragadható benne az, amit én szívesen veszek bonckésem alá. Mint tudjátok, szívesen bontom fel a kereszténység evidenciáit. 
 
Érdekes, ahogy mára kialkult sok keresztényben, hogy neki valami vidámságot kell képviselnie. Azt hiszem, ez alapvetően amerikai hatás. Tulajdonképpen érthető, hogy a tipikusan magyar mélabús, sírva vigadós hangulat ellentételezéseként van erre vevő nálunk. Az is nyilvánvaló, hogy a keresztényeknek van/lenne miért örülniük. Természetesen ismerem az olyan bibliai részeket, minthogy "örüljetek, ismét mondom, örüljetek", meg hasonlók. Nem azzal van bajom, hogy valaki örül.
 
A testvér a hangulatkeltés mintegy ellenpontjaként használta a JÓhangulatkeltés szógyártmányt. Én viszont erre megkérdeztem, hogy miért dolga egy kereszténynek, hogy jó hangulatot keltsen? Ha nem keveri bele a kereszténységet (akkor maradt volna az, ami egyébként ténylegesen: egy echte világi pozitív-gondolkodás mantrája), az egész nem is érdekelt volna. Ám teljesen meg vagyok arról győződve, hogy a személyes komfortigényén túl egyéb magyarázattal nem tudott volna sosem szolgálni megfelelően arra, hogy szerinte miért ne keltsen mondjuk rossz hangulatot egy keresztény adott esetben.
 
Először a hangulat szóba kötöttem bele. Sokan elkezdték magyarázni, bibliai idézeteket hoztak, hogy Krisztus jó illata kell legyünk. Hogy a Szellem gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, szívesség, jóság stb.. Ám a Szellem gyümölcse valójában magatartás, nem hangulat, nem érzés. A Krisztus jó illata másoknak akár halál illata is lehet, biztos, hogy nem hangulat. A megtérésem történeténél leírtam már, hogy engem pont az ragadott meg Jézusban, hogy adekvát válaszai vannak. Egyáltalán nem a hangulatai vezették. De Pálnak is adekvát válaszai voltak. Nem azt mondta, hogy a sírókba plántáljatok jó hangulatot, hanem hogy sírjanak együtt velük.
 
A másik magyarázat pedig, hogy ne keltsen a keresztény rossz hangulatot.
 
"egyszerű a dolog: a keresztények jó része jelenleg harcol, zrikál, kritizál, lázít, viszályt szít, és siránkozik. Mindent látni bennük, az életükben, csak éppen Krisztusnak a csíráját sem...”"
 
Erre én megkérdeztem, hogy tán Jézus nem harcolt, nem zrikált, nem kritizált, nem lázított, nem szított viszályt és nem siránkozott?
Jézus még az apostolaival is harcolt olykor, mondván, meddig kell őket elszenvednie. Nem beszélve a farizeusokról.Hányszor zrikálta a farizeusokat? Kifejezetten provokálta őket. Nem lázított? Avagy nem éppen ezt élték meg azok a farizeusok, akik halálra adták? Nem szított viszályt? Éppen ő mondta, hogy nem békességet, hanem kardot hoztam. Nem siránkozott? No ezt Ő lehet, hogy nem tette. De például Jeremiás igen, egy könyv is született róla. Viszont Jézus is sírt és rettegett. Ez bizony meg van írva.
De a legfontosabb kérdés: ezek itt fenn hangulatok kérdése? Aki harcol, kritizál hangulatot kelt ab ovo? És úgy egyáltalán hova tegyük azokat a prófétákat akik végig zrikálták az egész ószövetséget, mert volt miért? Volt-e hangulatkeltőbb Jeremiásnál? Vagy Illésnél, az "országháborítónál"? Mind, mind megkapták, hogy csak a rosszat mondogatják. Már az akkoriak füle is viszketett, csak a jót akarták hallani. Zavarta a személyes komfortérzetüket, ha az igazság nem az örömröl, a tetszetős dolgokról szól. Pedig az igazság szablya. Elválasztja egymástól a dolgokat. Megítéli a gondolatokat. Tele van konfliktussal az igazság. Ezt válalni kell.
 
Nem mondom, lehetséges, hogy tele van a kereszténység felesleges konfliktusokkal. De erre egyáltalán nem adekvát válasz az, hogy inkább jó hangulatot keltsenek.
 
Hadd mondjak egy példát! Nyilvánvalóan az új egyházügyi törvény miatt rengeteg feszültséggel van terhelve a kereszténység. Egészen nyilvánvaló, hogy ez jó alkalom az ótermészet megnyilvánulásaira. Bizonnyal sok kisegyházi vezető félti az egzisztenciáját; az embereket, akiket eddig pásztorolt; úgy egyáltalán egy nagy bizonytalanságot él meg. Ráadásul ütöttek is rajta egy nagyot. Biztosan sokan ezt rosszul is fejezik ki. De ezeket annyival leinteni, hogy inkább jó hangulatot keltsenek, rettentő szívtelenség lenne és semmi köze Krisztushoz. Vagy a világ, s benne Magyarország mostani állapota miatt aggódóknak mondani ugyanezt, hasonló. Hogy van bátorsága némelyeknek legyinteni atyjafiai alapvető emberi félelmeire? Nem tudom. A félelmekre vigasz és bátorítás a válasz. És nem empátia nélküli, mesterkélt vigasz. És nem üres szóvirág-bátorítás. Adekvát-e egy temetésen azt mondani: mosolygó arcokat szeretnék látni? Úgy egyáltalán ki tette a keresztényeket hangulatfelelőssé? A keresztény szólja, tegye az Isten akaratát. Aztán ha ez jó hangulatot szül, rendben. Ha rosszat, az is rendben.