Áldásról

Szombaton hagyományos istentisztelet helyett – munkanap lévén - házicsoport jellegű összejövetel volt. Így a hangsúly most sokkal inkább a beszélgetéseken volt. Tulajdonképpen egyetlen téma uralta az estét, ami élénk vitát is kiváltott. Ez pedig, hogy mire van jogunk keresztényként. Mi az, amit Jézus megszerzett a kereszten. Ez pedig ugye pont az a tárgykör, ami az én érdeklődésemet érinti: a hitmozgalom és a prosperitás teológia kritikát, illetve részben a Kingdom Now teológia bírálatát.

Meg is kaptam egy jelenlévőtől, hogy „ószövetségi keresztény” vagyok. Ő nyilván azt értette ez alatt, hogy én még valaminek a beteljesülését várom, miközben a Messiás már eljött, s megszerzett mindent. Akkor én azt mondtam, hogy e tárgyban nem hozott újat az újszövetség, hiszen már az ószövetség része is volt az anyagi, testi, földi áldás ígérete. Sőt megvalósulása is (Pl. Zsolt. 105,37). A héten munka közben továbbgondolva az egészet arra jutottam, hogy nemcsak, hogy része volt a földi jólét ígérete az ószövetségnek (pl. 5 Móz. 28.), hanem szinte összemérhetetlenül hangsúlyosabb része annak a szövetségnek, mint az újnak. E továbbgondolás eredménye tehát ez az írás.

A jog szemszögéből

Először is leszögezem, hogy nem tartom szerencsésnek a jog szemüvegén keresztül nézni a keresztény ember transzcendens helyzetét. Hisz a státuszunk eleve a jogszerű, de a jogon mégis felülemelkedő kegyelemből fakad. Így aztán az én érzékelésem szerint kíséri azt valami rossz szájíz, hogy éppen az, aki kegyelemben részesült próbál a jog erejénél fogva dolgokat elérni. Az üdvtörténet mostani szakaszában szerintem ezt nem is tehetjük meg. Amikor pedig megtehetnénk majd, akkor meg már nem lesz kivel szemben érvényt szerezni jogainknak, mert már nem lesz ellenségünk. Előrevetítve tehát azt mondom: bizony az Istennel megkötött szövetségünkből fakadó jogaink nem a földön megélt életre szólnak, mert erről az életről lemondtunk benne annyira, hogy meg is haltunk.

Ez az állítás persze egy nagyon vegytiszta jogértelmezés. Az élet ennél jóval bonyolultabb. Ám ha a jog felöl közelítünk, ez van.

Mondhatja erre valaki azt, hogy „de fel is támadtunk”, „újjá is születtünk”. Ezek igaz állítások. Ám a mi életünk (értsd: az individuum) el van rejtve. Hogy majd valamikor egy ma még csak alig érthető módon jelenjen meg egy arra rendelt időben.

Kol. 3,2-5

Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek (tehát az individuum) el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk (mert átadtuk a földi terünket és időnket), megjelenik, akkor majd ti is, Ővele együtt, megjelentek dicsőségben.

Az életünk (s benne jogaink) egy átmenetileg veszni hagyott kincs, amire reménységünk van, hogy visszakapjuk valamilyen módon.

2 Tim. 1,12

Amiért szenvedem ezeket is: de nem szégyellem; mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.

A mostani státuszunk az, hogy gyermekek vagyunk. Bármilyen nagy szolgálatot is töltünk be, bármilyen érettnek is gondoljuk magunkat.

1 Ján. 3,2

Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.

Tehát a mi jogállásunk annyi, mint gyermekeinknek. Azaz nagyjából nincs. (Ne induljunk ki a mai jogrend által – okkal – biztosított gyermekjogokból. Ezt nem részletezem, talán érthető, hogy miért.)

Az a földi pályafutást, amit itt le kell élnünk, pedig beáldoztuk, s odaadtuk Jézus Krisztusnak, hogy Ő élje meg helyettünk. Azaz minden jog, ami a földi pályánk alatt egyáltalán felmerülhet, az Őt illeti, mert ez áll a szerződésben, amit Istennel kötöttünk.

A paradigmaváltás

Gondolhatja valaki, hogy „akkor rendben van, Jézus Krisztusnak van joga az életemben minden földi jóra”. S ez bizony így is van. Ezzel viszont van két gond. Az egyik, hogy az áldás értelmezésében bekövetkezett egy jelentős paradigmaváltás az újszövetségben. Ami persze meghúzódott mindig is a háttérben, de a Törvény korszakában – az isteni rend szerint - esély sem volt arra, hogy ez kiteljesedjen a maga valójában.

Az 5Móz. 28. része jól megmutatja azt, hogy Isten az akkori keretek között milyen fogalmakkal operált, mikor áldást és átkot adott a nép elé. A legtöbb ember ma sem gondolkozik erről másként. Sok vallás hitbéli eleme az, hogy a transzcendens javakat ezek fölé helyezi. Ám a korabeli zsidó vallás  e tekintetben is más, ugyanis a Törvény alatt lévő ember teljesen jogosan gondolta magáról, hogy az Istennel megélt viszonya rendben van, ha ő birtokolja a földi javakat. Ugyanis ez a Törvény szerint is visszaigazolásul szolgált erre. Azaz mondhatta: „áldott vagyok, tehát az Úrral nyilván jó a viszonyom”. E törvényszerűségben tehát joggal hihetett, de hogy ez már akkor sem jelentett feltétlen garanciát, arra bizonyítékok az olyan igék, melyek az igazak sikertelenségét vetik össze a gonoszok sikereivel.

Tulajdonképpen a földi javak birtoklását egyfajta gyümölcsként (eredményként) mutatja be az ószövetség akkor is, ha egyébként az Írás maga is beszámol arról, hogy istentelen emberek nemcsak élhetnek ezekkel a javakkal, hanem sokszor még sikeresebbek is ebben. Összességben tehát elmondható, hogy az ószövetség értelmezésében a szegénység (betegség) és az istentelen gazdagság rossz, a jó pedig a gazdagság (egészség), de legalábbis a tisztes megélhetés (lásd: Agur).

Ami viszont a Törvénynek lehetetlen volt, hogy az ember belső lényegében is megváltozzon, s hogy az Istent leplezetlenül ismerje meg, az az újszövetségben maga a kiindulási pont (Jer. 31,32-33), s magában hordja a végső célt (Ján. 4,23-24.). Ezért a „mérhető” eredmény (gyümölcs) is szükségszerűen helyeződött át teljesen máshova.

Gal. 5,22

De a Szellemnek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.

Természetesen ennek is megvannak a maga viszonylagosságai. A gonosz ember is képes lehet szelídségre például, míg mondjuk Jézus templomtisztításáról aligha a szelíd jelző jut az ember eszébe. Viszont ebbe most nem mennék bele.

Jól mutatja az is, hogy Jézus teljesen más keretrendszerbe tette az áldott állapot fogalmát, ahogy például az öltözködésről beszél.

Mát. 6,28-29

Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.

Salamon minden tekintetben megtestesíti azt, amit a tipikus áldott emberről szoktunk gondolni. Ám láthatóan Jézus nem vitatva annak áldott voltát felülemelkedik ezen. Ez nem valami rousseau-i értelemben vett visszakanyarodás a természethez, hisz nyoma sincs ebben annak a gondolatnak, hogy a civilizáció erkölcsi torzulást okoz szükségszerűen. Jézus pontosan tudta, hogy Salamon maga is többre tartotta a bölcsességet minden földi jószágnál, s éppen e hozzáállása váltotta ki Isten válaszát, hogy nagyon gazdaggá teszi. Jézus egy attitűdhöz nyúl vissza a fenti idézetben. De számos evangéliumi idézet utal arra, hogy a földi javakról lemondva kell keresnünk Isten országát. Cserébe kaptunk egy ígéretet, hogy Isten a mi gondviselő Apánkká lesz ezen a földön. Ám hogy ez az ígéret sem jelent egy automatizmust, arra épp a Miatyánkban mutat rá Jézus. Hisz a mindennapi betevőért is imádkozni kell. Pontosan ez az, amiért ezt az egész helyzetet nem szabad a jog felöl megközelíteni! A mi mennyei Édesapánk szándékosan tett bennünket teljesen kiszolgáltatottá. Ha jogászkodni akarunk, előbb-utóbb eljutunk oda, hogy Rá tulajdonképpen nincs is szükség. Sőt még kicsit zavaró tényező is, hisz vannak nekünk itt mindenféle jogaink, amivel ha nem élünk, akkor hitetlenek vagyunk. Ha nem hallottam volna olyan tanítást, ahol tulajdonképpen hitetlenségként lett beállítva a fohászkodás a szellemi harchoz képest, tán nem is akadnék fenn ilyesmin. Vagy ha nem hallottam volna hitetlennek bélyegezni embereket, amikor kérésként fogalmazzák meg gyógyulni vágyódásukat, anyagi vagy egzisztenciális előmenetelüket ahelyett, hogy „hittel megvallanák” egészségüket, gazdagságukat, talán értelmetlen is lenne ez az egész blogbejegyzés. De bizony hallottam. Nem egyszer, nem kétszer. S ezek bizony igencsak meg voltak támogatva tanításokkal, prédikációkkal. Könyvtára van ennek. Túlságosan messzemenő következtetésre jutottak néhány igeversből, melyekről még lesz szó alább a teljesség igénye nélkül.

Jézus Krisztus önkifejezése az életünkben

A másik gond azzal, hogy Jézusra hivatkozva véljük megalapozni a földi jólétünk garanciáit az, hogy sajnos semmi nem támasztja alá azt, hogy Ő az 5Móz. 28. része szerint kívánatosként ábrázolt életminőségben akarja magát kifejezni bennünk. Például azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem lehet mindenki fej. Vannak emberek, akiknek az a rendelt (!) életpályájuk, hogy „farkok” legyenek (5 Móz. 28,13 És fejjé tesz téged az Úr és nem farkká, és mindinkább feljebbvaló leszel és nem alábbvaló, ha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek parancsolataira, a melyeket én parancsolok ma néked, hogy tartsd meg és teljesítsd azokat;). S nem azért, mert átok alatt vannak. Hanem mert pontosan azt akarja Isten megmutatni, hogy egyfelől Neki magának olyan gazdag a természete, hogy minden egyes emberben egy külön szín, megjelenési lehetőség Neki. Másfelől, hogy a társadalmi státusztól, egészségtől, s minden földi kötődéstől függetlenül élhető élet az, ami Őbenne van, hogy betapasszon minden szájat, mi kifogást emelhetne az engedelmességgel szemben („én olyan beteg vagy szegény vagyok, hogy nem tudok Neked megfelelő életet élni”).

Régebben, mikor a Hites Adakozók Hálózatában hajléktalanoknak tartottunk étel- és ruhaosztást alkalmam volt találkozni ott egyszer egy hajléktalan kereszténnyel. Mind megjelenésével, mind viselkedésével kilógott a sorból. Ápolt, jó kedélyű, visszafogott volt, nem volt ittas és így tovább. Egy keveset beszélgettünk is. Ez az ember számomra hitelesebben volt áldott, mint sok olyan, aki akár tehetős is volt, de tudtam róla, hogy például adót csal. (Ugyan milyen áldás az, ami a magyar valóságból - az ügyeskedésből - indul ki?) Ez az ember az alacsony sorsúságában, kezében a Bibliájával, az adott helyzetben dicsekedett a nagyságával (Jak. 1,9 és 2,5). S bizony a Biblia sorsokról beszél. Ezekben a sorsokban akar a Krisztus megmutatkozni, s nincs ígéret arra, hogy e sorsot jellemzően Ő radikálisan meg akarná változtatni. Megteheti, teszi is sokszor, de jellemző és reálisan várható útként mást vázol fel elénk. Okkal. Erről lásd később!

Néhány félreértett igevers

2 Kor. 8,9

Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.

2 Kor. 9,8-11

Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségetek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek, amint meg van írva: Szórt, adott a szegényeknek; az ő igazsága örökké megmarad. Aki pedig magot ad a magvetőnek és kenyeret eleségül, ad és megsokasítja a ti vetéseteket és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek.

Ezeket az idézeteket a prosperitás teológiában nagyon szeretik kiemelni. Kifejezetten mennyei bankszámláról szoktak beszélni, ahova gyűjtünk, s onnan csak el kell vennünk.

Az ezzel a megközelítéssel a probléma, hogy nemcsak a kontextusból, a szerző által szándékolt mondanivalóból van kiragadva, de még magát az idézetet is félreértik. A kontextus egy adakozásra felhívás, biztatás. Mint minden biztatás, úgy ez is kiemel, hangsúlyoz. Pál ugyanaz a személy, aki az „odafelvalókkal” törődésre ösztönzi a kolossebelieket, így aligha használható fel a korintusziaknak írt bíztatása olyan értelemben, ami az odefelvalókról a figyelmet a földi jólétre irányítaná. Tudjuk, hogy Pál még a maga életében várta Jézus Krisztus visszajövetelét. Az időt rövidre szabottnak látta annyira, hogy még a házasodást is ennek figyelembevételével ajánlja csak. Aligha hihető, hogy ilyenek fényében, ő egy olyan meggazdagodás lehetőségével biztatta volna a keresztényeket, ami valami radikális anyagi és egzisztenciális felemelkedés lenne. Ezzel szemben hangsúlyozta nekik, hogy kevesen közülük nemesek, hatalmasok. Kifejezetten egy olyan pályát vázol fel eléjük, hogy Isten rajtuk – mint a világ számkivetettjein – keresztül akarja a hatalmasokat megszégyeníteni. Mégpedig erőteljesen rímelve a fent vázolt jézusi paradigmaváltásra. Azaz nem azzal szégyeníti meg a világ hatalmasait Isten, hogy a keresztényeket még hatalmasabbá teszi, hanem úgy, hogy azok hatalmassága ennek fényében elenyészik. Maga az idézetben sincs több ígéret azonban annál, hogy még futni fogja adakozásra is. Mesés gazdagságnak, amire sokszor ezt használják nyoma sincs.

Egy jézusi mondás, amivel nehéz mit kezdeni. :)

Márk. 10,28-30

És Péter kezdte mondani néki: Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Jézus pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangéliumért, aki százszor annyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet.

 

Ez láthatóan nagyon kategorikus kijelentés. A „senki sincs, aki” egy elképesztően kizáró elem. A „százszor annyi” ígérete is igen konkrét. Valamint éles az elválasztás a jövendő világ és a mostani között, s bizony a mostaniról beszélve ígér javakat. Bevallom, ezzel csak annyit tudok kezdeni, hogy a paradigmaváltásba illesztem. De míg a száz-száz testvért érthetem így, a százszoros szántóföld kemény dió. Lenne. Ha nem élhetnék a bőség prófétáival szemben azzal az érvvel, hogy bizony „senki sincs, akinél” ilyet én láttam volna megtörténni. Értve ez alatt akár magát Pétert is, mint az ígéret első számú címzettjét.

(Nem szeretnék az egészség és gyógyulás témájába most belemenni. Eltérő elemzendő idézetek lennének, de a szövetségi viszony nagyon hasonló.)

A preferált út

Függetlenül attól, hogy tényleg van új paradigma, van Istennek gondja a földi létezésre is. Egyfelől fent vázoltam, hogy ennek irányultsága a törvény alatti állapothoz képest a jogászkodásnak nem ad teret, ellenben az atya-gyermeki viszonynak nagyon is. Másfelől viszont meggyőződésem, hogy Istennek van arra vonatkozó szándéka, hogy a jó és rossz út, az erkölcsös és erkölcstelen között evilági keretek között is értékelhető eredményességet mutasson ki. Ám ennek jellemző módja nem rövid távú kifejletekben érhető tetten. Azaz ha van is olyan – és tudok ilyet –, hogy valaki adakozik egyfajta lemondó hittel, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodás, s másnapra a „semmiből” elébe hoznak egy munkát, amit el is tud vállalni, s áldás számára sokáig. Mindazonáltal sokkal inkább abban hiszek, amit protestáns munkaetikának szoktak nevezni. Azaz az ember gondolkodásmódját változtatja meg az Isten akár úgy is, hogy sosem hallott az illető Max Weberről. E változás pedig hosszú távon, olykor generációkon keresztül érik be valójában. Rövid távon nem feltétlenül emel ki egy adott sorsból, de jó lelkiismerettel végzett munka lesz a gyümölcse, mely világi színen is a legtöbbször sikeres életstratégiának fog bizonyulni.