Egy év távlatából…

2011 novemberében látogattam először a HÉV-gyülekezetbe. Erről akkoriban elég sokat írtam, így azt nem részletezném.

Szerintem ember nem lett olyan hamar vezető egy már működő gyülekezetben, mint én itt. Tulajdonképpen nem is tudom pontosan, hogy mikortól, de 2012 tavasza óta, azaz még egy fél év sem telt el onnantól, hogy betettem a lábam. Kvázi ismeretlenül. Ehhez képest otthonosan éreztem magam már nagyon korán, s mindenki azt mondogatta, hogy mintha évek óta együtt húznánk az igát.

A gyülekezetről

Elképesztően intenzív, ami ez alatt az egy év alatt történt, történik. Kifejezetten pezseg az élet. Olyan az attitűd, hogy aki elkezd közelebb húzódni a közösséghez, az egyszer csak azon kapja magát, hogy életének egyre meghatározóbb kérdése, hogy Isten mit is akar vele kezdeni ezen a földön. Önkéntelenül. De ez hagyján! Születnek is válaszok! S nagyon nem klisés vackok, hanem tényleg nagyon személyes. Persze vannak összetartó szálak, s vannak kategorizálható elemek bennük, de mindegyik nagyon sajátos. Például én felfedeztem, hogy van több olyan, amit a Károli gyámolítónak fordít. De mindegyik egy nagyon sajátos életút mentén látja ezt el úgy, hogy persze nem azzal van elfoglalva, hogy éppen hova sorolja tevékenységét, csak egyszerűen vannak körülötte mindig emberek, akikért felelősséget érez, hogy egy adott helyzetben a terhét hordozza. S e teherhordás több mint, hogy imádkozik érte. De úgy általában is erős az „egymás terhének hordozása” jelenség nálunk. Ebben nyilván elsődleges feladata van a pásztornak, de Lórándról még írok később. A más terheinek hordozása nemcsak az aktív segítség szempontjából érvényes a közösségben, hanem a passzív értelemben is. Azaz nagyon erős a közösség a személyes hülyeségeink, gyarlóságaink, tévedéseink, túlkapásaink elhordozásában is. Talán azért is van így, mert kicsit ez a különcök gyülekezete. Nagyon is ideértve magam. Természetesnek tűnik, hogy akik normán kívüliek, kialakítják maguknak azt a közös normát, hogy elhordozom, mert engem is elhordoznak.

A gyülekezet létszáma is jelentősen nőtt ezen idő alatt. Jóllehet volt már korábban ezen a létszámon, csak egy időszakban sokan elmentek. Ez Lóránd tudatos döntésének eredménye volt. Arra volt vezetése, hogy egy konkrét irányba vigye a gyülekezetet, amit még azok is megszavaztak, akik később elmentek. Viszont az akkor már kisebb létszámú közösséget elkezdte Isten meglátogatni szabadításokkal. Ha valaki emlékszik, írtam korábban, hogy én egy ilyen rácsodálkozós alkalomra (időszakra) toppantam be. Amikor az volt a csodálkozás oka, hogy „jé, Isten szabadít, jó persze, tudtuk, de tényleg”.

A pásztori munkáról

Fényes Lórándot az Isten is pásztornak teremtette, mondanám szívesen. De csak annyit mondhatok, hogy most annak használja, s erre kitűnően alkalmas is. Általában jellemző rá, hogy szereti a dolgokat igényesen csinálni, a pásztori munkáját meg talán különösen. Ha eltekintek a szolgálat természetfeletti jellegétől, ő emberileg is egy igazi motivátor. Nagyon jól ragadja meg azt, hogy kit, mivel lehet a leghatékonyabban cselekvésre ösztönözni. No meg, hogy mikor. Főleg miatta nem lehet megmaradni a HÉV-ben túl sokáig langyos kereszténynek. Nyilván a világi munkahelyein is ezeket az értékeket mindig felismerték és elismerték. Nem véletlenül sikeres menedzser. Annak pedig én örülök nagyon, hogy végre egy olyan ember alapít és vezet egy gyülekezetet, aki a világban már megélte a karriersikereit, így szabad attól minden szempontból, hogy karriersiker igénnyel lépjen fel az egyházban.

Kereszténységem elején Németh Sándor volt az, akit pásztorként ismertem meg. Idővel rájöttem, hogy valamikor így lehetett, de én már gyülekezetvezetőként ismertem csak meg. Az Index fórumain sok vita volt arról, hogy mi is egy pásztor szerepe. Mindig zavart, és soha nem gondoltam helyesnek azt a nézetet, hogy a pásztor a kisdedeknek van, majd az a dolga, hogy elengedjen, mert érett felnőtt kereszténnyé lettél. Ez nekem mindig nagyon sterilen hangzott, s valójában soha, semmivel nem tudták ezt nekem alátámasztani a Bibliából. Ahogy Lóránd munkáját látom, meg is értettem, hogy mi ezzel a probléma. Az ember nem lesz kész sosem ezen a földön. Meghúzhatunk egy határt, és fontos is meghúzni, hogy mikortól tekintjük magunkat és másokat érett, felnőtt kereszténynek, de ettől még tele leszünk, de legalábbis lehetünk megrekedt dolgokkal. Jól kifejezi ezt egy Lóránddal folytatott beszélgetésem, melyet egy barátomról folytattunk. A barátom felnőttesen, önállóan akart szembenézni a gondjával. Lóránd pedig mondja nekem, hogy „ha az elmúlt 20 évben (ez kereszténységben töltött időszak) nem sikerült egyedül megoldania, akkor miért gondolja, hogy ezt neki egyedül kell megoldania?” És ez a lényeg! Lehet, hogy 20 éve az Úrban járunk, de lehetnek területek az életünkben, amit egyszerűen nem sikerült valamiért megoldani, felszámolni, stb. S ha nem sikerült, akkor miből gondolja magáról valaki, hogy annyira érett, hogy neki már a segítség szóba sem jöhet, mikor ajándékként kaptuk egymást, hogy szolgáljunk egymás felé azzal az erővel, amit Isten adott kinek-kinek. Ez nem érett viselkedés, hanem valójában lázadás. Ami az „én tudom” attitűdből fakad. S igen, vannak bizonyos szolgálatok, akiknek munkájához Isten tekintélyt is társít. Ez például a szememben megkülönbözteti a gyámolítót a pásztortól. A pásztornak van Isten által hitelesített tekintélye a terelésre. Nem arra természetesen, hogy gyermekségben tartson, hanem arra, hogy melléd állva, együtt sírással, együtt nevetéssel, imádkozással, de az adott dologban kijelentésekkel terelést adjon akár egy érett, felnőtt kereszténynek is.

Még sokat írhatnék erről. Konkrét történeteket is. Ám egyfelől a pásztorlásban sok a diszkréciót igénylő elem, amiről én vezetőként azért tudhatok valamit, másfelől nincs igazán értelme. Ha valaki kíváncsi arra, hogy mitől gondolom az itt folyó pásztori munkát unikumnak, az jöjjön el, nézze meg, szerezzen első kézből tapasztalatot!

Az én történetem

Mielőtt a HÉV mellett döntöttem volna sokat leveleztem Lóránddal. E levelezést előbb-utóbb nyilvánossá is teszem, mert értékesnek gondolom, s meg is beszéltük. Csak vannak benne olyan, másokat érintő dolgok, amiket ki kell venni belőle, nekem meg egyelőre erre nincs időm és energiám. Ennek a levelezésnek egy pontján érdekes dologgal szembesültem. Pontosabban Lóránd szembesített vele egy kérdésével. Miután sokat beszélgettünk róla, a gyülekezetről és mindenféle elvont vagy kevésbé elvont dolgokról, egy ponton ezt írta:

„Lassan rólad is beszélhetnénk. És te? Mi a te jövőd? Hol a te utad?”

Ez amolyan „fényeslórándos” kérdés. :)

Ezen az egyébként magától értetődő kérdésen én 2011 decemberéig nem gondolkodtam el. Ez az a terelésre való tekintély, amiről fent beszéltem. Nekem elég volt egy ilyen kérdés jellegű terelés ahhoz, hogy elinduljon egy mélyebb átgondolása az én utamnak. Ennek végén eljutottam arra, hogy képes lettem megfogalmazni azt, amiről azt gondolom, hogy Isten terve velem a földön. Húsz éves emlékek mélyén nyugvó kijelentések nyertek hirtelen értelmet, s vázolódott fel előttem mindaz, amit az addigi 20 év során formált bennem az Úr. Alig tértem még meg, amikor kijelentést kaptam arról, hogy engem őrállónak hívott el Isten. Különösebben nem tudtam ezzel semmit kezdeni. Ugyan mindig is volt hajlamom arra, hogy a túlzásokat lemetsszem emberekről, gondolati magaslatokról. Ám az Index-fórumon kifejezetten medret kapott ez az egész. Aztán a blogolás, az egyház féltőn szerető kritikája, mind-mind rendszert kapott az elmúlt évek során. Ekkor meg mertem fogalmazni, hogy ez a szerepem Krisztus testében. Lóránd látott ebben rációt. Majd a gyülekezethez csatlakozásom után már tulajdonképpen egyre tudatosabban, bátrabban és egyáltalán nem utolsó sorban gyülekezeti háttérrel álltam be ebben az elhívásba. Azóta számos visszaigazolást nyertem arról, hogy ez a dolgom. Nem blogolás szintjén immár. Amivel egyáltalán nem kívánom ezt lebecsülni. De nyilván más színtér, mint mikor gyülekezeti vagy épp gyülekezet-közi térben folyik ugyanez. S nyilván ebben sem értem még a fejlődés végére. Jó pap is holtig tanul, ugye. :)

Azt hiszem, hirtelen ennyi. S még megannyi dologról nem is beszéltem, hiszen mint ahogy fentebb írtam, nagyon intenzív idő áll mögöttem. S felsejlik egy még intenzívebb jövő.