Törésvonalak

Kedves …!

Nemrégiben sokat kérdezgettél engem mit gondolok arról, hogy a jövőben a zsidókhoz és a melegekhez való viszony lesz-e vízválasztó a keresztények között. El is mondtam neked sokszor sokféleképpen a véleményem, ami egyébként nagyjából ugyanaz volt, mint neked. Mindazonáltal megér nekem ez a kérdés annyit, hogy egy bejegyzést szenteljek ennek. Sőt ezen keresztül egy sokkal fontosabb témát tárgyaljak, miszerint vannak-e egyáltalán vízválasztó kérdések, s ha vannak, azok egyáltalán mit jelentenek. Milyen keretek között értelmes egyáltalán ilyenről beszélni.

A zsidókhoz való viszony

Amikor beszélgettünk még úgy gondoltam, hogy ez egy sokkal egyértelműbb kérdés, mint a melegekhez való viszony. Ma már másképp látom. Mi több ezt a bejegyzést olyan bátorsággal írom, mint aki Isten felfedéseit szólja a valóságról. Így ezeket a sorokat nem a magam gondolkozásának puszta termékének tekintem. 

Tudom és ismerem Jézus szavait, melyekben a nemzeteket ítélve külön választja őket bárányokra és kecskékre. Egészen bizonyos vagyok abban is, hogy Jézus izraelita identitása nem vált érvénytelenné halálával, feltámadásával és felmagasztaltatásával. Ő ma is Dávid trónjának egyetlen méltó várományosa, s tudjuk, hogy ez egy napon bizony a jövőben ebben a világban is érvényre fog jutni. Ez pedig lehetetlen lenne izraelita identitás nélkül.

Igaznak is tartom Jézus szavait a nemzetek ítéletéről. Ugyanakkor be kell látni, hogy az már értelmezési kérdés, hogy ezt a zsidókra (sic!) vetítjük-e. Sajnos egyáltalán nem evidens. S ha mélyen belemászunk, sokkal több problémánk lesz az értelmezéssel. Ugyanis rendben, hogy a nemzeteket megítéli aszerint, hogy amikor „éhes volt, adtak-e enni neki” és így tovább. De először is ugyan ki járt akkor Jézus Krisztus képviseletében? Ma egészen bizonyos, hogy nem az izraeliták és nem a judaizmus a Messiás képviselői. A másik kérdés, hogy mégis melyik nemzedék viselkedése szerint történik mindez? A náci Németország vagy a nácizmussal szakító Németország lesz-e a mérce, melyet akár egy generációnak is vehetünk. Természetesen ismerem az Ábrahámnak adott ígéreteket és a többi citálható bibliai részt is. Mégis úgy gondolom: egyáltalán nem evidens, hogy ezt az egész idézethalmazt ilyen egyszerűen, szinte sematikusan rá lehetne húzni a vélelmeinkre.

Ugyanakkor azt is tisztázni illene, hogy pontosan mit is értsünk antiszemitizmus alatt.

Számomra sok szempontból rokonszenves a judaizmus. Hisz keresztény emberként tiszteletre méltónak tartom a gyökereit, mely nyilvánvalóan közös is bennünk. Viszont kétségtelen, hogy keresztény szemszögből leginkább antikrisztusi vallás, hisz nem mondhatok mást, minthogy nemcsak tagadja, hanem kifejezetten ellen is áll annak, hogy Jézusban az Izrael számára megígért Messiás jött el a földre. Az is kétségtelen, hogy a judaizmus televan okkult tudománnyal, babonákkal, melyek nemcsak a kereszténység tanításaival, hanem bizony a Tórával is szemben állnak.

Azt is érdemes leszögezni, hogy a ma ismert zsidóság nem reprezentálja a Messiást. Eleve csak legfeljebb három törzs leszármazottait ismerjük. Az újszövetség Júda, Benjamin és Lévi leszármazottait emlegeti közös néven (zsidók = júdeaiak). A többi törzsnek csak legendaszerű létezéséről van tudomásunk. Tehát részint a Messiás tagadása okán, részint pedig a tényleges lekövethető reprezentáció hiánya okán is kétségbe vonható, hogy ez alapján bármikor is vízválasztó lehetne keresztény és keresztény között a tekintetben, hogy valaki az Úré-e vagy sem.

De még ennél is lényegesebb, hogy Isten reprezentálása ma teljesen másként történik. Erre még visszatérek később. Itt csak annyit, hogy ma nincs zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő Krisztusban.

Az persze rendben van, hogy egy magát krisztusinak (=keresztény) valló ember ne legyen antiszemita. De ne legyen rasszista sem, meg még nagyon sok minden más se. Azaz e tekintetben nincs elsősége Sémi leszármazottainak. Az evangélium hirdetésében van, hisz eredendően övék az ígéret. De a származása miatt hátrányt szenvedett emberek sorában csak egy a sok közül.

Megértem én azt a nem is megalapozatlan vélelmet, hogy az ellenség gyűlölete fokozottan fordul e népcsoport felé, s hogy Jézus nemzetileg kötődik e néphez. Ugyanakkor éppen ez a Jézus világossá tette, hogy a másik akolból is előszólítja az övéit, s lesz egy akol. A másik akol pedig mi vagyunk, a többi nemzetben lévő hívő. Azt is világossá tette éppen Jézus, hogy nem evidens az Ábrahám testi leszármazottjaként az ő első aklába tartozni sem. Ahogy a farizeusoknak világossá is tette, hogy ők hiába vezetik le családfájukat Ábrahámból, az ellenségtől származnak.

A melegekhez való viszony

Kétségtelen, hogy e téma körül, ha nem is vízválasztó, de törésvonal kialakulóban van a kereszténységen belül. Mégpedig az várható, hogy a két véglet fog legmesszebb állni Isten általános vezetésétől. Úgy, hogy közben az sem lehetetlen, hogy mindkettő isteni inspirációra teszi, amit tesz. (Ez nem megállapítás, kinyilatkoztatás csak egy lehetőség említése, mint ami egy a sematikusabbnál mindenképp szabadabb gondolkodásmódot kíván vetíteni elénk. Ebben a kinyilatkoztatás az, hogy lépjen ki mindenki a sémáiból, mert az Isten végtelen szuverenitással bármit megtehet, s te ember nem tehetsz semmit ellene. Sem érvekkel, sem erővel.)

A veszély pedig éppen az lesz, az Istent nagyobb világosság szerint követő keresztények számára, hogy a két leghangosabb véglet között elveszni látszik majd a hangjuk egyrészt. Másrészt, hogy a két véglet viaskodása állami beavatkozás okán még a demokráciákban is keresztényüldözést fog generálni. A veszély az, hogy az állam olyan szabályozást hoz, amivel nem fogja tiszteletben tartani a kereszténység értékalapú közösségét. S el fog siklani a tény mellett, hogy egy sakk-klubnak is magától értetődő  joga, hogy oda a sakkozókat várja ne a pókerezni vágyókat.

A melegházasság elfogadásáról beszélek. Mert az az egyház számára irreleváns (vagy annak kellene lennie), hogy a világi törvénykezés elfogadja-e a melegházasságokat. Mert mi közünk ahhoz, hogy a kívül valókról ítélkezzünk? A kereszténységbe viszont tényszerűen nem építhető be sem bibliai, sem szellemi-erkölcsi alapon a homoszexuális viszony. Akkor sem, ha egyébként a homoszexualitásnak genetikai okai is vannak. Annyi mást hordozunk a génjeinkben, amit nem élhetünk ki. Ezért ez nem lehet feloldója az erkölcsi-szellemi gátnak. Ettől a ténytől el lehet és el is kell választani azt, hogy az erkölcsi-szellemi gát ellenére a homoszexuális embernek igenis van mind szexuális igénye, mind istenkeresése, sőt akár istenélménye is lehet. Ezt vitatni ugyan lehet, csak nehéz bizonyítani a hiányát, ha a másik fél bizonyítottnak veszi a létét. És sajnos itt meg is áll az emberi tudomány.

Mi csak azt szabályozhatjuk, hogy mivel illetve kivel vállalunk közösséget. De még erre is visszatérek.

Az állam és a kereszténység viszonya

Olyan közösségben kezdtem pályafutásomat megtérésem után, melyben kifejezett hangsúlyt kapott az egyház és az állam szétválasztásának igénye. Ez könnyen megy egy addig, míg nem lesz belőle politikailag/társadalmilag is mérhető tényező. Különösen könnyen megy addig, amíg ezt valójában belső természetét illetően antitézisként éli meg, miszerint az államot a történelmi egyházaktól kell elválasztani, mert azoknak van egyáltalán olyan igényük, hogy összefonódjanak. Ám közben azt gondolja, hogy a Noéval – mint az emberiség korabeli reprezentánsával – kötött szövetség érvényes az emberiségre. Ebből pedig az következik, hogy az államnak vannak olyan Istentől rendelt feladatai, ami a puszta társadalmi értelemben vett jó és gonosz közti különbségtételen is túlmutat. Sőt tanítja, hogy Isten szövetségkötései egy a szövetségeiben egymásra épülő rendszert alkotnak, melyben nem törlődtek el a korábbi rendelkezések.

Ám ez a tanítás nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy ezek a szövetségek nem elsősorban rendelkezések voltak. Pontosabban a rendelkezések, törvények csak Isten természetének és viszonyulásainak egy akkor éppen megfogható módon történő kifejezései voltak. Lényegében a korabeli ember számára a megigazulás eszközei. A Noéval kötött szövetségben az állam ebben primer szereplő volt. Isten reprezentánsa az államhatalom volt. E reprezentáció elbukott.

Ezt követően az Izraellel kötött szövetség részeként létrejött egy olyan állam, amiben a reprezentáció eleve megosztott módon volt jelen. Nyilvánvaló tehát, hogy az állam szerepe a hiteles reprezentációban csökkent. De itt is igaz, hogy a törvények és a kultusz, az alapvetően végrehajtó szerepben álló állam, valamint a változás és aktuális vezetés átvételére hivatott próféták együtt azt szolgálták, hogy megmutatkozzék, mely keretrendszeren belül gondolhatja az ember magáról azt, hogy igaz, hogy Isten akaratát betöltve jár. Azaz ezek mind a megigazulás eszközei voltak elsősorban, s csak másodsorban az isteni természet bemutatói. Mert Isten a természetét nem öncélúan, csak a puszta tündöklése miatt mutatja be, hanem azért, hogy azzal esélyt adjon az embernek a megigazulásra.

Ám eljött egy teljesen más szövetség ideje. Mert az előbbi is elbukott, mert el is kellett buknia. Aki azt gondolja, hogy a korábbi szövetségek egymásra épülő megbonthatatlan szövetségek és ebbe illeszkedik az úgy nevezett újszövetség, az nem veszi figyelembe azt az alapvetést, miszerint az új elavulttá tette a régit. Mégpedig leginkább a megigazulás és az Isten primer önkifejezésének eszközeként vált azzá. Többé a régi keretrendszer szerint senki sem gondolhatja magát többé igaznak. Akkor sem gondolhatná ma már, ha az összes parancsolatot megtartaná, mert ma már a kultusz nem is él. De Istennek nyilvánvaló célja volt lerombolni a régi keretrendszereket. Így azok mára már legfeljebb útmutatóul, viszonyítási pontként szolgálnak.

Nos akkor, amikor azt gondoljuk, hogy a mi érdekérvényesítő szerepünk túlmutat az állampolgári jogainkon és lehetőségeinken, s ennek van egy transzcendens vetülete, akkor tévúton járunk. Ha úgy gondoljuk, hogy a kereszténységnek valami politikai aktivista szerepet szánt az Isten, akkor súlyosan szereptévesztésben leledzünk. Súlyosan anakronisztikus szerepfelfogás ez, hisz mint fent kimutattam, több ezer éve ez a modell megbukott, mert meg is kellett buknia. Isten nem tér vissza ehhez a modellhez, mert teljesen más ma az Ő önkifejezésének eszköztára. Hogy mi vagyunk a világ sója, a világ világossága, a hegyen épült város? Hát nem mind passzív szereplője ennek a világnak? Ami a puszta létével hat, s azon nem terjeszkedik túl, mert nem is kell. A létében meg kell, hogy legyen az az erő, amivel hat. Expressis verbis van leírva, hogy nincs itt nekünk maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Ugyan hogy lehetnének tehát a világban zajló folyamatok meghatározóak a kereszténység identitására? Hát nem éppen az a megnyugtató, s maradandó érték bennünk, hogy mi meghaltunk e világ számára, s mely életet képviseljük, az már legyőzte a világban lévő folyamatokat? Persze mondhatnánk, hogy ezek csak indikátorai annak, amik valójában vagyunk. Ha ez ilyen egyszerű lenne…

Vízválasztók vs törésvonalak

Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor a szellemi valóságba lényegesen nagyobb betekintéssel bíró angyalokat nyugodtan hagyná Isten, hogy elválasszák az ocsút a búzától. De éppen nem teszi, sőt türelemre inti őket, hogy még a nyilvánvalónak se menjenek neki, mert olyat is kivágnak, amit nem kellene.

Szerintem érdemes kimondani: a testvéreinket nem mi választjuk. Soha nem volt emberi kompetencia annak eldöntése, hogy ki az Úré és ki nem. Ugyan számtalanszor megpróbálták az emberek ezt meghatározni a történelem folyamán, de minduntalan kudarcot vallott e törekvés. Noha a kereszténység rengeteg törésvonal mentén létezik, amelyek közül számos nem áll szóba a másikkal, ám Isten e törésvonalakon rendre átlép. Nyilvánvalóan tiszteletben tartja a mi törésvonalainkat és nem büntet meg minket e választásainkért, de Őmaga átlép ezeken. Vajon a 21 kopt keresztény monofizita elméletei vagy Jézus Krisztusról tanúságot tevő utolsó vallomásuk nyom-e majd a latba? Ki az a vakmerő, aki ezt elmeri dönteni? Vajon számítani fog-e, hogy őket 40 napos korukban merítették vízbe, s nem felnőttként részesültek vízkeresztségben?

Mi egyet tehetünk. Eldönthetjük kivel vagy mivel vállalunk közösséget, kivel járunk közös utat, kivel állunk össze alkalmi szövetségre akár.

Mert eldönthetjük, hogy nem vállalunk közösséget azzal, amit sötétségnek tartunk, sőt ez el is várható tőlünk. Ezért is tartja tiszteletben Isten ezeket a választásainkat. De ezek a választásaink rólunk szólnak, s arról, ahogy mi látjuk a dolgokat aktuálisan, amit mi láthatunk és megérthetünk a dolgokból. De a jogunkat viszont ne vitassa senki, hogy azzal ápolunk jó kapcsolatot, akivel ezt jó lelkiismerettel megtehetjük. A jó lelkiismeret keresésének joga minden embert megillet. Továbbá az a jog is, hogy kivel ápol, és kivel nem ápol közösséget. S ha egy ember vagy egy közösség nem tud jó lelkiismerettel közös istenkeresést folytatni egy homoszexuális viszonyban élő emberrel, ezt neki is tűrnie kell. Ahogy egy másik embernek és másik közösségnek is el kell tűrni, hogy képes erre. Mert mit tudjuk mi emberek az Isten útjait?

Majd minden embernek vagy közösségnek van egy féltve őrzött igazságmorzsája, egy ügye, amit magáénak tekint. Sokszor nem is alaptalanul. De a számára hangsúlyos igazságok nem feltétlenül kell, hogy mások számára is hangsúlyos igazságok legyenek. Ha van egy igazságmorzsád, tégy vele belátásod szerint. Ha ki akarsz tagadni keresztényeket a kereszténységéből e morzsa birtokában, még ezt is megteheted. De jobb, ha tudod, e kitagadás realitása mindig csak a te viszonyaidban fog érvényesülni, az Istenében az érvényesül, amit Ő akar.

Ezért nincsenek vízválasztó kérdések keresztények között, csak törésvonalak.

UPDATE:

A vége eléggé félreérthetőre sikerült, tisztába tenném. Lehet, hogy praktikus szempontok szerint már külön bejegyzésben.

Fontos látni, hogy a különböző gyülekezet különböző okok miatt húzhatnak önmaguk és mások közé törésvonalat. Jellemzően teológiai, személyi vagy vélt/valós erkölcsi-szellemi elhatárolódásból.

A teológiai okok egy része szinte evidens. Az Írások is megteszik olykor, például jellemzően antikrisztusi vonás az Atya és a Fiú közötti kapcsolat tagadása. Más része viszont bármennyire is fájó lehet hallani azoknak, akik bizonyos valós igazságokba belekapaszkodtak és hangsúlyt tettek rá, de például a Szent Szellemmel beteljesedés nem üdvösségkérdés. Bármennyire is igaza volt már sok mindenben Luthernek a katolicizmus bírálatakor, tudható, hogy ezt a törésvonalat Isten átlépi. Ahogy Hegedűs Lóránték sem teszi hiábavalóvá Kálvin bizonyos teológiáit. S itt már nem is csak teológiai, de sokszor személyes ellentétek, illetve konkrét bűnöket is eltűr az Isten, nem teszi a földdel egyenlővé az egyébként bűnös dolgokat tanító és gyakorló közösségeket sem feltétlenül.

Isten magatartásától viszont élesen el kell választani a mi hozzáállásunkat adott dolgokhoz. Mert míg Istennek a saját belátása szerint lehet oka túllépni adott kereteken, de nekünk nincs ilyen szabadságunk. Jézus és az apostolok szavai erősek arra, hogy meghatározzák számunkra, hogy kivel ápolunk például közösséget. Konkrétan például a homoszexuális viszonyban élő, s azt kereszténységük mellett megtartani akarókkal szemben van kötelezettségünk. Az egy más kérdés, hogy miért éppen erre a bűnre van kihegyezve sok fül. Hisz oly sok tolvajt, ragadozót és más gonoszságokat cselekvőket megtűrnek olyan gyülekezetek, melyek éppen erre az egy bűnre fókuszálnak. Ám kétségtelen, hogy a szexuális bűnöket Jézus kizárási, kiközösítési alapként mutatja be. Figyelemre méltó viszont, hogy ezek nem esnek egy kategóriába azokkal, akik eltűrik, vagy megengedik, talán helyeslik is az ilyen életet.

Mert Pál a római keresztényeknek három esetről ír.

Az egyik azok esete, akik maguk elkövetik ezeket. A másik (2. fejezet eleje), akik elítélik az első csoportot, de közben hasonló vagy éppen ugyanabban a dologban vétkeznek, s azt hiszik, hogy azért mert ők képmutatóskodnak, megmenthetik magukat az ítélettől. A harmadik csoport pedig az (az 1. fejezet vége), akik az első csoport cselekedeteivel egyetértenek vagy eltűrik (szüneodokeó = helyesel, hozzájárul vmihez, jóváhagy). Fontos leszögezni, hogy Pál nem a kívül valókkal foglalkozik, hanem az egyházzal.

Tehát sommásan azt gondolom, hogy a világban zajló folyamatok egy dolog. Az egyházban viszont nem lehet jóváhagyni bizonyos bűnöket következmény nélkül, hanem a sötétség cselekedeteiről ki kell mondani, hogy azok, illetve a meg nem térőkkel úgy kell bánni, mint akik nem hívők akkor is, ha egyébként majd a Mennyben találkozunk velük. Mert hogy Isten kegyelmet adjon nekik is, mint nekünk tőle elvitathatlan joga. De nekünk felelősségünk van a kiközösítő hatalmuk nem vissza élni, de élni, ha szükséges. S könnyen lehet, hogy idővel az a közösség, mely ma elfogadja a meleg házasságot soraiba ugyan úgy lesz, mint a bálványimádónak kikiáltott római, vagy a Szellem-nélkülinek bélyegzett luteránus-kálvinista, hogy bizony közöttük is ott lesz az Úr. Ahogy fontos volt kimondani a monofiztákról (lásd fent: koptok), hogy az tévedés. Nem azért tehát, mert helytelen volt törésvonalakat húzni, ami bizonyos esetekben nemhogy nem helytelen, hanem kötelesség, hanem azért, mert Ő Úr ezek felett is.