sfi

2015.júl.20.
Írta: sfi Szólj hozzá!

A világgal való barátkozás ellenségeskedés Istennel

A vonatkozó bejegyzés többé nem elérhető.

A megcélzott nyilvánossághoz eljutott. Funkcióját betöltötte. 

Törésvonalak

Kedves …!

Nemrégiben sokat kérdezgettél engem mit gondolok arról, hogy a jövőben a zsidókhoz és a melegekhez való viszony lesz-e vízválasztó a keresztények között. El is mondtam neked sokszor sokféleképpen a véleményem, ami egyébként nagyjából ugyanaz volt, mint neked. Mindazonáltal megér nekem ez a kérdés annyit, hogy egy bejegyzést szenteljek ennek. Sőt ezen keresztül egy sokkal fontosabb témát tárgyaljak, miszerint vannak-e egyáltalán vízválasztó kérdések, s ha vannak, azok egyáltalán mit jelentenek. Milyen keretek között értelmes egyáltalán ilyenről beszélni.

A zsidókhoz való viszony

Amikor beszélgettünk még úgy gondoltam, hogy ez egy sokkal egyértelműbb kérdés, mint a melegekhez való viszony. Ma már másképp látom. Mi több ezt a bejegyzést olyan bátorsággal írom, mint aki Isten felfedéseit szólja a valóságról. Így ezeket a sorokat nem a magam gondolkozásának puszta termékének tekintem. 

Tudom és ismerem Jézus szavait, melyekben a nemzeteket ítélve külön választja őket bárányokra és kecskékre. Egészen bizonyos vagyok abban is, hogy Jézus izraelita identitása nem vált érvénytelenné halálával, feltámadásával és felmagasztaltatásával. Ő ma is Dávid trónjának egyetlen méltó várományosa, s tudjuk, hogy ez egy napon bizony a jövőben ebben a világban is érvényre fog jutni. Ez pedig lehetetlen lenne izraelita identitás nélkül.

Igaznak is tartom Jézus szavait a nemzetek ítéletéről. Ugyanakkor be kell látni, hogy az már értelmezési kérdés, hogy ezt a zsidókra (sic!) vetítjük-e. Sajnos egyáltalán nem evidens. S ha mélyen belemászunk, sokkal több problémánk lesz az értelmezéssel. Ugyanis rendben, hogy a nemzeteket megítéli aszerint, hogy amikor „éhes volt, adtak-e enni neki” és így tovább. De először is ugyan ki járt akkor Jézus Krisztus képviseletében? Ma egészen bizonyos, hogy nem az izraeliták és nem a judaizmus a Messiás képviselői. A másik kérdés, hogy mégis melyik nemzedék viselkedése szerint történik mindez? A náci Németország vagy a nácizmussal szakító Németország lesz-e a mérce, melyet akár egy generációnak is vehetünk. Természetesen ismerem az Ábrahámnak adott ígéreteket és a többi citálható bibliai részt is. Mégis úgy gondolom: egyáltalán nem evidens, hogy ezt az egész idézethalmazt ilyen egyszerűen, szinte sematikusan rá lehetne húzni a vélelmeinkre.

Ugyanakkor azt is tisztázni illene, hogy pontosan mit is értsünk antiszemitizmus alatt.

Számomra sok szempontból rokonszenves a judaizmus. Hisz keresztény emberként tiszteletre méltónak tartom a gyökereit, mely nyilvánvalóan közös is bennünk. Viszont kétségtelen, hogy keresztény szemszögből leginkább antikrisztusi vallás, hisz nem mondhatok mást, minthogy nemcsak tagadja, hanem kifejezetten ellen is áll annak, hogy Jézusban az Izrael számára megígért Messiás jött el a földre. Az is kétségtelen, hogy a judaizmus televan okkult tudománnyal, babonákkal, melyek nemcsak a kereszténység tanításaival, hanem bizony a Tórával is szemben állnak.

Azt is érdemes leszögezni, hogy a ma ismert zsidóság nem reprezentálja a Messiást. Eleve csak legfeljebb három törzs leszármazottait ismerjük. Az újszövetség Júda, Benjamin és Lévi leszármazottait emlegeti közös néven (zsidók = júdeaiak). A többi törzsnek csak legendaszerű létezéséről van tudomásunk. Tehát részint a Messiás tagadása okán, részint pedig a tényleges lekövethető reprezentáció hiánya okán is kétségbe vonható, hogy ez alapján bármikor is vízválasztó lehetne keresztény és keresztény között a tekintetben, hogy valaki az Úré-e vagy sem.

De még ennél is lényegesebb, hogy Isten reprezentálása ma teljesen másként történik. Erre még visszatérek később. Itt csak annyit, hogy ma nincs zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő Krisztusban.

Az persze rendben van, hogy egy magát krisztusinak (=keresztény) valló ember ne legyen antiszemita. De ne legyen rasszista sem, meg még nagyon sok minden más se. Azaz e tekintetben nincs elsősége Sémi leszármazottainak. Az evangélium hirdetésében van, hisz eredendően övék az ígéret. De a származása miatt hátrányt szenvedett emberek sorában csak egy a sok közül.

Megértem én azt a nem is megalapozatlan vélelmet, hogy az ellenség gyűlölete fokozottan fordul e népcsoport felé, s hogy Jézus nemzetileg kötődik e néphez. Ugyanakkor éppen ez a Jézus világossá tette, hogy a másik akolból is előszólítja az övéit, s lesz egy akol. A másik akol pedig mi vagyunk, a többi nemzetben lévő hívő. Azt is világossá tette éppen Jézus, hogy nem evidens az Ábrahám testi leszármazottjaként az ő első aklába tartozni sem. Ahogy a farizeusoknak világossá is tette, hogy ők hiába vezetik le családfájukat Ábrahámból, az ellenségtől származnak.

A melegekhez való viszony

Kétségtelen, hogy e téma körül, ha nem is vízválasztó, de törésvonal kialakulóban van a kereszténységen belül. Mégpedig az várható, hogy a két véglet fog legmesszebb állni Isten általános vezetésétől. Úgy, hogy közben az sem lehetetlen, hogy mindkettő isteni inspirációra teszi, amit tesz. (Ez nem megállapítás, kinyilatkoztatás csak egy lehetőség említése, mint ami egy a sematikusabbnál mindenképp szabadabb gondolkodásmódot kíván vetíteni elénk. Ebben a kinyilatkoztatás az, hogy lépjen ki mindenki a sémáiból, mert az Isten végtelen szuverenitással bármit megtehet, s te ember nem tehetsz semmit ellene. Sem érvekkel, sem erővel.)

A veszély pedig éppen az lesz, az Istent nagyobb világosság szerint követő keresztények számára, hogy a két leghangosabb véglet között elveszni látszik majd a hangjuk egyrészt. Másrészt, hogy a két véglet viaskodása állami beavatkozás okán még a demokráciákban is keresztényüldözést fog generálni. A veszély az, hogy az állam olyan szabályozást hoz, amivel nem fogja tiszteletben tartani a kereszténység értékalapú közösségét. S el fog siklani a tény mellett, hogy egy sakk-klubnak is magától értetődő  joga, hogy oda a sakkozókat várja ne a pókerezni vágyókat.

A melegházasság elfogadásáról beszélek. Mert az az egyház számára irreleváns (vagy annak kellene lennie), hogy a világi törvénykezés elfogadja-e a melegházasságokat. Mert mi közünk ahhoz, hogy a kívül valókról ítélkezzünk? A kereszténységbe viszont tényszerűen nem építhető be sem bibliai, sem szellemi-erkölcsi alapon a homoszexuális viszony. Akkor sem, ha egyébként a homoszexualitásnak genetikai okai is vannak. Annyi mást hordozunk a génjeinkben, amit nem élhetünk ki. Ezért ez nem lehet feloldója az erkölcsi-szellemi gátnak. Ettől a ténytől el lehet és el is kell választani azt, hogy az erkölcsi-szellemi gát ellenére a homoszexuális embernek igenis van mind szexuális igénye, mind istenkeresése, sőt akár istenélménye is lehet. Ezt vitatni ugyan lehet, csak nehéz bizonyítani a hiányát, ha a másik fél bizonyítottnak veszi a létét. És sajnos itt meg is áll az emberi tudomány.

Mi csak azt szabályozhatjuk, hogy mivel illetve kivel vállalunk közösséget. De még erre is visszatérek.

Az állam és a kereszténység viszonya

Olyan közösségben kezdtem pályafutásomat megtérésem után, melyben kifejezett hangsúlyt kapott az egyház és az állam szétválasztásának igénye. Ez könnyen megy egy addig, míg nem lesz belőle politikailag/társadalmilag is mérhető tényező. Különösen könnyen megy addig, amíg ezt valójában belső természetét illetően antitézisként éli meg, miszerint az államot a történelmi egyházaktól kell elválasztani, mert azoknak van egyáltalán olyan igényük, hogy összefonódjanak. Ám közben azt gondolja, hogy a Noéval – mint az emberiség korabeli reprezentánsával – kötött szövetség érvényes az emberiségre. Ebből pedig az következik, hogy az államnak vannak olyan Istentől rendelt feladatai, ami a puszta társadalmi értelemben vett jó és gonosz közti különbségtételen is túlmutat. Sőt tanítja, hogy Isten szövetségkötései egy a szövetségeiben egymásra épülő rendszert alkotnak, melyben nem törlődtek el a korábbi rendelkezések.

Ám ez a tanítás nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy ezek a szövetségek nem elsősorban rendelkezések voltak. Pontosabban a rendelkezések, törvények csak Isten természetének és viszonyulásainak egy akkor éppen megfogható módon történő kifejezései voltak. Lényegében a korabeli ember számára a megigazulás eszközei. A Noéval kötött szövetségben az állam ebben primer szereplő volt. Isten reprezentánsa az államhatalom volt. E reprezentáció elbukott.

Ezt követően az Izraellel kötött szövetség részeként létrejött egy olyan állam, amiben a reprezentáció eleve megosztott módon volt jelen. Nyilvánvaló tehát, hogy az állam szerepe a hiteles reprezentációban csökkent. De itt is igaz, hogy a törvények és a kultusz, az alapvetően végrehajtó szerepben álló állam, valamint a változás és aktuális vezetés átvételére hivatott próféták együtt azt szolgálták, hogy megmutatkozzék, mely keretrendszeren belül gondolhatja az ember magáról azt, hogy igaz, hogy Isten akaratát betöltve jár. Azaz ezek mind a megigazulás eszközei voltak elsősorban, s csak másodsorban az isteni természet bemutatói. Mert Isten a természetét nem öncélúan, csak a puszta tündöklése miatt mutatja be, hanem azért, hogy azzal esélyt adjon az embernek a megigazulásra.

Ám eljött egy teljesen más szövetség ideje. Mert az előbbi is elbukott, mert el is kellett buknia. Aki azt gondolja, hogy a korábbi szövetségek egymásra épülő megbonthatatlan szövetségek és ebbe illeszkedik az úgy nevezett újszövetség, az nem veszi figyelembe azt az alapvetést, miszerint az új elavulttá tette a régit. Mégpedig leginkább a megigazulás és az Isten primer önkifejezésének eszközeként vált azzá. Többé a régi keretrendszer szerint senki sem gondolhatja magát többé igaznak. Akkor sem gondolhatná ma már, ha az összes parancsolatot megtartaná, mert ma már a kultusz nem is él. De Istennek nyilvánvaló célja volt lerombolni a régi keretrendszereket. Így azok mára már legfeljebb útmutatóul, viszonyítási pontként szolgálnak.

Nos akkor, amikor azt gondoljuk, hogy a mi érdekérvényesítő szerepünk túlmutat az állampolgári jogainkon és lehetőségeinken, s ennek van egy transzcendens vetülete, akkor tévúton járunk. Ha úgy gondoljuk, hogy a kereszténységnek valami politikai aktivista szerepet szánt az Isten, akkor súlyosan szereptévesztésben leledzünk. Súlyosan anakronisztikus szerepfelfogás ez, hisz mint fent kimutattam, több ezer éve ez a modell megbukott, mert meg is kellett buknia. Isten nem tér vissza ehhez a modellhez, mert teljesen más ma az Ő önkifejezésének eszköztára. Hogy mi vagyunk a világ sója, a világ világossága, a hegyen épült város? Hát nem mind passzív szereplője ennek a világnak? Ami a puszta létével hat, s azon nem terjeszkedik túl, mert nem is kell. A létében meg kell, hogy legyen az az erő, amivel hat. Expressis verbis van leírva, hogy nincs itt nekünk maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Ugyan hogy lehetnének tehát a világban zajló folyamatok meghatározóak a kereszténység identitására? Hát nem éppen az a megnyugtató, s maradandó érték bennünk, hogy mi meghaltunk e világ számára, s mely életet képviseljük, az már legyőzte a világban lévő folyamatokat? Persze mondhatnánk, hogy ezek csak indikátorai annak, amik valójában vagyunk. Ha ez ilyen egyszerű lenne…

Vízválasztók vs törésvonalak

Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor a szellemi valóságba lényegesen nagyobb betekintéssel bíró angyalokat nyugodtan hagyná Isten, hogy elválasszák az ocsút a búzától. De éppen nem teszi, sőt türelemre inti őket, hogy még a nyilvánvalónak se menjenek neki, mert olyat is kivágnak, amit nem kellene.

Szerintem érdemes kimondani: a testvéreinket nem mi választjuk. Soha nem volt emberi kompetencia annak eldöntése, hogy ki az Úré és ki nem. Ugyan számtalanszor megpróbálták az emberek ezt meghatározni a történelem folyamán, de minduntalan kudarcot vallott e törekvés. Noha a kereszténység rengeteg törésvonal mentén létezik, amelyek közül számos nem áll szóba a másikkal, ám Isten e törésvonalakon rendre átlép. Nyilvánvalóan tiszteletben tartja a mi törésvonalainkat és nem büntet meg minket e választásainkért, de Őmaga átlép ezeken. Vajon a 21 kopt keresztény monofizita elméletei vagy Jézus Krisztusról tanúságot tevő utolsó vallomásuk nyom-e majd a latba? Ki az a vakmerő, aki ezt elmeri dönteni? Vajon számítani fog-e, hogy őket 40 napos korukban merítették vízbe, s nem felnőttként részesültek vízkeresztségben?

Mi egyet tehetünk. Eldönthetjük kivel vagy mivel vállalunk közösséget, kivel járunk közös utat, kivel állunk össze alkalmi szövetségre akár.

Mert eldönthetjük, hogy nem vállalunk közösséget azzal, amit sötétségnek tartunk, sőt ez el is várható tőlünk. Ezért is tartja tiszteletben Isten ezeket a választásainkat. De ezek a választásaink rólunk szólnak, s arról, ahogy mi látjuk a dolgokat aktuálisan, amit mi láthatunk és megérthetünk a dolgokból. De a jogunkat viszont ne vitassa senki, hogy azzal ápolunk jó kapcsolatot, akivel ezt jó lelkiismerettel megtehetjük. A jó lelkiismeret keresésének joga minden embert megillet. Továbbá az a jog is, hogy kivel ápol, és kivel nem ápol közösséget. S ha egy ember vagy egy közösség nem tud jó lelkiismerettel közös istenkeresést folytatni egy homoszexuális viszonyban élő emberrel, ezt neki is tűrnie kell. Ahogy egy másik embernek és másik közösségnek is el kell tűrni, hogy képes erre. Mert mit tudjuk mi emberek az Isten útjait?

Majd minden embernek vagy közösségnek van egy féltve őrzött igazságmorzsája, egy ügye, amit magáénak tekint. Sokszor nem is alaptalanul. De a számára hangsúlyos igazságok nem feltétlenül kell, hogy mások számára is hangsúlyos igazságok legyenek. Ha van egy igazságmorzsád, tégy vele belátásod szerint. Ha ki akarsz tagadni keresztényeket a kereszténységéből e morzsa birtokában, még ezt is megteheted. De jobb, ha tudod, e kitagadás realitása mindig csak a te viszonyaidban fog érvényesülni, az Istenében az érvényesül, amit Ő akar.

Ezért nincsenek vízválasztó kérdések keresztények között, csak törésvonalak.

UPDATE:

A vége eléggé félreérthetőre sikerült, tisztába tenném. Lehet, hogy praktikus szempontok szerint már külön bejegyzésben.

Fontos látni, hogy a különböző gyülekezet különböző okok miatt húzhatnak önmaguk és mások közé törésvonalat. Jellemzően teológiai, személyi vagy vélt/valós erkölcsi-szellemi elhatárolódásból.

A teológiai okok egy része szinte evidens. Az Írások is megteszik olykor, például jellemzően antikrisztusi vonás az Atya és a Fiú közötti kapcsolat tagadása. Más része viszont bármennyire is fájó lehet hallani azoknak, akik bizonyos valós igazságokba belekapaszkodtak és hangsúlyt tettek rá, de például a Szent Szellemmel beteljesedés nem üdvösségkérdés. Bármennyire is igaza volt már sok mindenben Luthernek a katolicizmus bírálatakor, tudható, hogy ezt a törésvonalat Isten átlépi. Ahogy Hegedűs Lóránték sem teszi hiábavalóvá Kálvin bizonyos teológiáit. S itt már nem is csak teológiai, de sokszor személyes ellentétek, illetve konkrét bűnöket is eltűr az Isten, nem teszi a földdel egyenlővé az egyébként bűnös dolgokat tanító és gyakorló közösségeket sem feltétlenül.

Isten magatartásától viszont élesen el kell választani a mi hozzáállásunkat adott dolgokhoz. Mert míg Istennek a saját belátása szerint lehet oka túllépni adott kereteken, de nekünk nincs ilyen szabadságunk. Jézus és az apostolok szavai erősek arra, hogy meghatározzák számunkra, hogy kivel ápolunk például közösséget. Konkrétan például a homoszexuális viszonyban élő, s azt kereszténységük mellett megtartani akarókkal szemben van kötelezettségünk. Az egy más kérdés, hogy miért éppen erre a bűnre van kihegyezve sok fül. Hisz oly sok tolvajt, ragadozót és más gonoszságokat cselekvőket megtűrnek olyan gyülekezetek, melyek éppen erre az egy bűnre fókuszálnak. Ám kétségtelen, hogy a szexuális bűnöket Jézus kizárási, kiközösítési alapként mutatja be. Figyelemre méltó viszont, hogy ezek nem esnek egy kategóriába azokkal, akik eltűrik, vagy megengedik, talán helyeslik is az ilyen életet.

Mert Pál a római keresztényeknek három esetről ír.

Az egyik azok esete, akik maguk elkövetik ezeket. A másik (2. fejezet eleje), akik elítélik az első csoportot, de közben hasonló vagy éppen ugyanabban a dologban vétkeznek, s azt hiszik, hogy azért mert ők képmutatóskodnak, megmenthetik magukat az ítélettől. A harmadik csoport pedig az (az 1. fejezet vége), akik az első csoport cselekedeteivel egyetértenek vagy eltűrik (szüneodokeó = helyesel, hozzájárul vmihez, jóváhagy). Fontos leszögezni, hogy Pál nem a kívül valókkal foglalkozik, hanem az egyházzal.

Tehát sommásan azt gondolom, hogy a világban zajló folyamatok egy dolog. Az egyházban viszont nem lehet jóváhagyni bizonyos bűnöket következmény nélkül, hanem a sötétség cselekedeteiről ki kell mondani, hogy azok, illetve a meg nem térőkkel úgy kell bánni, mint akik nem hívők akkor is, ha egyébként majd a Mennyben találkozunk velük. Mert hogy Isten kegyelmet adjon nekik is, mint nekünk tőle elvitathatlan joga. De nekünk felelősségünk van a kiközösítő hatalmuk nem vissza élni, de élni, ha szükséges. S könnyen lehet, hogy idővel az a közösség, mely ma elfogadja a meleg házasságot soraiba ugyan úgy lesz, mint a bálványimádónak kikiáltott római, vagy a Szellem-nélkülinek bélyegzett luteránus-kálvinista, hogy bizony közöttük is ott lesz az Úr. Ahogy fontos volt kimondani a monofiztákról (lásd fent: koptok), hogy az tévedés. Nem azért tehát, mert helytelen volt törésvonalakat húzni, ami bizonyos esetekben nemhogy nem helytelen, hanem kötelesség, hanem azért, mert Ő Úr ezek felett is.

Egy év távlatából…

2011 novemberében látogattam először a HÉV-gyülekezetbe. Erről akkoriban elég sokat írtam, így azt nem részletezném.

Szerintem ember nem lett olyan hamar vezető egy már működő gyülekezetben, mint én itt. Tulajdonképpen nem is tudom pontosan, hogy mikortól, de 2012 tavasza óta, azaz még egy fél év sem telt el onnantól, hogy betettem a lábam. Kvázi ismeretlenül. Ehhez képest otthonosan éreztem magam már nagyon korán, s mindenki azt mondogatta, hogy mintha évek óta együtt húznánk az igát.

A gyülekezetről

Elképesztően intenzív, ami ez alatt az egy év alatt történt, történik. Kifejezetten pezseg az élet. Olyan az attitűd, hogy aki elkezd közelebb húzódni a közösséghez, az egyszer csak azon kapja magát, hogy életének egyre meghatározóbb kérdése, hogy Isten mit is akar vele kezdeni ezen a földön. Önkéntelenül. De ez hagyján! Születnek is válaszok! S nagyon nem klisés vackok, hanem tényleg nagyon személyes. Persze vannak összetartó szálak, s vannak kategorizálható elemek bennük, de mindegyik nagyon sajátos. Például én felfedeztem, hogy van több olyan, amit a Károli gyámolítónak fordít. De mindegyik egy nagyon sajátos életút mentén látja ezt el úgy, hogy persze nem azzal van elfoglalva, hogy éppen hova sorolja tevékenységét, csak egyszerűen vannak körülötte mindig emberek, akikért felelősséget érez, hogy egy adott helyzetben a terhét hordozza. S e teherhordás több mint, hogy imádkozik érte. De úgy általában is erős az „egymás terhének hordozása” jelenség nálunk. Ebben nyilván elsődleges feladata van a pásztornak, de Lórándról még írok később. A más terheinek hordozása nemcsak az aktív segítség szempontjából érvényes a közösségben, hanem a passzív értelemben is. Azaz nagyon erős a közösség a személyes hülyeségeink, gyarlóságaink, tévedéseink, túlkapásaink elhordozásában is. Talán azért is van így, mert kicsit ez a különcök gyülekezete. Nagyon is ideértve magam. Természetesnek tűnik, hogy akik normán kívüliek, kialakítják maguknak azt a közös normát, hogy elhordozom, mert engem is elhordoznak.

A gyülekezet létszáma is jelentősen nőtt ezen idő alatt. Jóllehet volt már korábban ezen a létszámon, csak egy időszakban sokan elmentek. Ez Lóránd tudatos döntésének eredménye volt. Arra volt vezetése, hogy egy konkrét irányba vigye a gyülekezetet, amit még azok is megszavaztak, akik később elmentek. Viszont az akkor már kisebb létszámú közösséget elkezdte Isten meglátogatni szabadításokkal. Ha valaki emlékszik, írtam korábban, hogy én egy ilyen rácsodálkozós alkalomra (időszakra) toppantam be. Amikor az volt a csodálkozás oka, hogy „jé, Isten szabadít, jó persze, tudtuk, de tényleg”.

A pásztori munkáról

Fényes Lórándot az Isten is pásztornak teremtette, mondanám szívesen. De csak annyit mondhatok, hogy most annak használja, s erre kitűnően alkalmas is. Általában jellemző rá, hogy szereti a dolgokat igényesen csinálni, a pásztori munkáját meg talán különösen. Ha eltekintek a szolgálat természetfeletti jellegétől, ő emberileg is egy igazi motivátor. Nagyon jól ragadja meg azt, hogy kit, mivel lehet a leghatékonyabban cselekvésre ösztönözni. No meg, hogy mikor. Főleg miatta nem lehet megmaradni a HÉV-ben túl sokáig langyos kereszténynek. Nyilván a világi munkahelyein is ezeket az értékeket mindig felismerték és elismerték. Nem véletlenül sikeres menedzser. Annak pedig én örülök nagyon, hogy végre egy olyan ember alapít és vezet egy gyülekezetet, aki a világban már megélte a karriersikereit, így szabad attól minden szempontból, hogy karriersiker igénnyel lépjen fel az egyházban.

Kereszténységem elején Németh Sándor volt az, akit pásztorként ismertem meg. Idővel rájöttem, hogy valamikor így lehetett, de én már gyülekezetvezetőként ismertem csak meg. Az Index fórumain sok vita volt arról, hogy mi is egy pásztor szerepe. Mindig zavart, és soha nem gondoltam helyesnek azt a nézetet, hogy a pásztor a kisdedeknek van, majd az a dolga, hogy elengedjen, mert érett felnőtt kereszténnyé lettél. Ez nekem mindig nagyon sterilen hangzott, s valójában soha, semmivel nem tudták ezt nekem alátámasztani a Bibliából. Ahogy Lóránd munkáját látom, meg is értettem, hogy mi ezzel a probléma. Az ember nem lesz kész sosem ezen a földön. Meghúzhatunk egy határt, és fontos is meghúzni, hogy mikortól tekintjük magunkat és másokat érett, felnőtt kereszténynek, de ettől még tele leszünk, de legalábbis lehetünk megrekedt dolgokkal. Jól kifejezi ezt egy Lóránddal folytatott beszélgetésem, melyet egy barátomról folytattunk. A barátom felnőttesen, önállóan akart szembenézni a gondjával. Lóránd pedig mondja nekem, hogy „ha az elmúlt 20 évben (ez kereszténységben töltött időszak) nem sikerült egyedül megoldania, akkor miért gondolja, hogy ezt neki egyedül kell megoldania?” És ez a lényeg! Lehet, hogy 20 éve az Úrban járunk, de lehetnek területek az életünkben, amit egyszerűen nem sikerült valamiért megoldani, felszámolni, stb. S ha nem sikerült, akkor miből gondolja magáról valaki, hogy annyira érett, hogy neki már a segítség szóba sem jöhet, mikor ajándékként kaptuk egymást, hogy szolgáljunk egymás felé azzal az erővel, amit Isten adott kinek-kinek. Ez nem érett viselkedés, hanem valójában lázadás. Ami az „én tudom” attitűdből fakad. S igen, vannak bizonyos szolgálatok, akiknek munkájához Isten tekintélyt is társít. Ez például a szememben megkülönbözteti a gyámolítót a pásztortól. A pásztornak van Isten által hitelesített tekintélye a terelésre. Nem arra természetesen, hogy gyermekségben tartson, hanem arra, hogy melléd állva, együtt sírással, együtt nevetéssel, imádkozással, de az adott dologban kijelentésekkel terelést adjon akár egy érett, felnőtt kereszténynek is.

Még sokat írhatnék erről. Konkrét történeteket is. Ám egyfelől a pásztorlásban sok a diszkréciót igénylő elem, amiről én vezetőként azért tudhatok valamit, másfelől nincs igazán értelme. Ha valaki kíváncsi arra, hogy mitől gondolom az itt folyó pásztori munkát unikumnak, az jöjjön el, nézze meg, szerezzen első kézből tapasztalatot!

Az én történetem

Mielőtt a HÉV mellett döntöttem volna sokat leveleztem Lóránddal. E levelezést előbb-utóbb nyilvánossá is teszem, mert értékesnek gondolom, s meg is beszéltük. Csak vannak benne olyan, másokat érintő dolgok, amiket ki kell venni belőle, nekem meg egyelőre erre nincs időm és energiám. Ennek a levelezésnek egy pontján érdekes dologgal szembesültem. Pontosabban Lóránd szembesített vele egy kérdésével. Miután sokat beszélgettünk róla, a gyülekezetről és mindenféle elvont vagy kevésbé elvont dolgokról, egy ponton ezt írta:

„Lassan rólad is beszélhetnénk. És te? Mi a te jövőd? Hol a te utad?”

Ez amolyan „fényeslórándos” kérdés. :)

Ezen az egyébként magától értetődő kérdésen én 2011 decemberéig nem gondolkodtam el. Ez az a terelésre való tekintély, amiről fent beszéltem. Nekem elég volt egy ilyen kérdés jellegű terelés ahhoz, hogy elinduljon egy mélyebb átgondolása az én utamnak. Ennek végén eljutottam arra, hogy képes lettem megfogalmazni azt, amiről azt gondolom, hogy Isten terve velem a földön. Húsz éves emlékek mélyén nyugvó kijelentések nyertek hirtelen értelmet, s vázolódott fel előttem mindaz, amit az addigi 20 év során formált bennem az Úr. Alig tértem még meg, amikor kijelentést kaptam arról, hogy engem őrállónak hívott el Isten. Különösebben nem tudtam ezzel semmit kezdeni. Ugyan mindig is volt hajlamom arra, hogy a túlzásokat lemetsszem emberekről, gondolati magaslatokról. Ám az Index-fórumon kifejezetten medret kapott ez az egész. Aztán a blogolás, az egyház féltőn szerető kritikája, mind-mind rendszert kapott az elmúlt évek során. Ekkor meg mertem fogalmazni, hogy ez a szerepem Krisztus testében. Lóránd látott ebben rációt. Majd a gyülekezethez csatlakozásom után már tulajdonképpen egyre tudatosabban, bátrabban és egyáltalán nem utolsó sorban gyülekezeti háttérrel álltam be ebben az elhívásba. Azóta számos visszaigazolást nyertem arról, hogy ez a dolgom. Nem blogolás szintjén immár. Amivel egyáltalán nem kívánom ezt lebecsülni. De nyilván más színtér, mint mikor gyülekezeti vagy épp gyülekezet-közi térben folyik ugyanez. S nyilván ebben sem értem még a fejlődés végére. Jó pap is holtig tanul, ugye. :)

Azt hiszem, hirtelen ennyi. S még megannyi dologról nem is beszéltem, hiszen mint ahogy fentebb írtam, nagyon intenzív idő áll mögöttem. S felsejlik egy még intenzívebb jövő.

Élni a hatalommal

Az előző bejegyzésben igyekeztem tisztázni, hogy a Jézus keresztáldozata által számunkra megszerezett jog valójában egy eljövendő világban lesz ránk érvényes. Elmondtam azt is érintőlegesen, hogy jogászkodva csak arra juthatunk, hogy amik a földi életünkben transzcendens jogokként egyáltalán felmerülhetnek, azok valójában Jézus Krisztus jogai. Mely jogok közül minket elsődlegesen az a joga érint, hogy joga van hozzánk. Megvásárolt bennünket saját vérén, élete árán a szellemi rabszolgapiacon, ezzel evidens jogot szerzett minden ember felett. Ám Ő ezzel a jogával nem kívánva önkényesen élni a vásárlás után szerződést ajánlott nekünk. Megteremtette ezzel a bizalmi alapot a velünk kapcsolatos szándékai felöl. A szerződésben az Ő kikötése az volt, hogy mi adjuk oda a földi életterünket, az ígérete pedig az, hogy hasonló jogosultságaink lesznek, mint neki, a földi életünk után. Mindeközben biztosítékokat rakott a szerződésbe, hogy a mennyei Édesapánkká lesz az Isten. Valamint, hogy a ránk szabott feladatokhoz biztosítani fogja a feltételeket. Tehát ez a jogi helyzet. A jog pedig hatalom. Tehát ez a hatalmi helyzet. A hatalomhoz pedig társul arányos felelősség is, ezért a felelősségről is írok.

Jézus nevében

Ahogy az előző postban mondtam, könyvtára van annak, hogy megtanítsák az embereket arra, milyen jogaik vannak, de valójában egy nagyon alapvető kérdéssel nem tudnak elszámolni. Ha ezek a mi jogaink, akkor mi szükség Jézus nevére ezek működésére? Hiszen ugye elvégzett dolog – hisz múlt időben írta Pál -, hogy feltámasztott minket és Jézus Krisztusban együtt ültettünk Isten jobbjára (Eféz. 2,5-6). Ha ez így megtörtént, nem pedig csak az örökkévalóságból, az idő nélküliség perspektívájából van megfogalmazva, akkor a szellemi lényeknek a puszta szavunkra el kell mennie. De ehelyett az első látványos gyógyító csodánál nagyom szépen látszik, hogy a hatalom erős összefüggésben van Jézus Krisztus nevével.

Csel. 3,6

Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem a mim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!

Amikor pedig számon kérték őket, így tették:

Csel. 4,7-10

És mikor őket a középre állították, tudakozzák vala: Micsoda hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt? Akkor Péter, Szent Lélekkel megtelve, monda nékik: Népnek fejedelmei és Izráelnek vénei! Ha e mai napon mi egy nyavalyás emberrel való jótétemény felől hallgattatunk ki, mi által gyógyult meg ez: Legyen tudtotokra mindannyiótoknak és az Izráel egész népének, hogy a názáretbeli Jézus Krisztusnak neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez ti előttetek épségben.

Az imánkat is Jézus Krisztus nevében fogalmazzuk meg. Azaz bármennyire is gyermekek vagyunk, az Atyához sem mehetünk saját jogon.

Ján. 14,13-14

És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.

A démonok is Jézus nevének engednek.

Luk. 10,17

Visszatért pedig a hetven tanítvány örömmel, mondván: Uram, még az ördögök (démonok) is engednek nékünk a te neved által!

Jézus Krisztus nevének használatához azonban felelősség is társul. Ugyanis az alábbi parancsolatra is igaz, hogy az Úr nem eltörölni, hanem beteljesíteni jött:

2 Móz. 20,7

Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.

Olyan tevékenységhez használhatjuk Jézus Krisztus nevét, amihez Ő a nevét adja.

Az egyház küldetése

Természetesen mindannyiunk számára megvan Istennek a személyes életútterve, amit vagy elmond nekünk, vagy nem, vagy betöltjük maradéktalanul (esélytelen :)) vagy nem. De a küldetés, amihez Jézus nevének használata társul – alapvetően az egyháznak adatott.

Eféz. 3,8-10

Nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát;  és hogy megvilágosítsam mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, amely elrejtetett vala örök időktől fogva az Istenben, aki mindeneket teremtett a Jézus Krisztus által;  azért, hogy megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége,  amaz örök eleve-elvégezés szerint, a melyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban:

A pünkösdi-karizmatikus mozgalom nagyon személyessé tette a kereszténységet. Van ebben egy jelentős haladás is, de van ebben egy veszély is. A Bibliában leírt példák arra, ahogy kijelentéseket kaptak emberek, többnyire üdvtörténeti jelentőségű beavatkozások voltak a történelembe. Valamint olyan emberek írtak ilyenekről, akik ilyen események részesei, sőt meghatározói voltak. Mennyiben vetíthetők ezek az események az átlagember mindennapi életére? S ha nem, akkor mégis miért tűnik úgy, hogy az átlagember mindennapi életében is működik napi szinten a kijelentés? Erre majd egy másik posztban keresek választ talán, mert túlságosan el kellene kanyarodnom a mostani bejegyzés témájától.

A lényeg tehát, hogy a hatalom az egyháznak adatott Jézus Krisztus nevében, mely egyházban vannak dedikált szerepek, melyekhez speciális hatalom társul.

A mi felelősségünk és az ehhez társuló jogaink

Hogy a Jézus nevében rejlő erő működik-e, nem a mi felelősségünk, mert nem a saját jogainkban járunk. Ezért Ő vállal szavatosságot. Ő fog magyarázattal szolgálni, ha az általunk betölthető feltételeket – jóhiszeműen - egyébként betölteni látszottunk, de az adott dologban még sem működik.

Van azonban olyan felelősség (tehát hatalom és jog is), ami tőlünk elidegeníthetetlen, nem Jézus Krisztus éli ki magát bennünk, hanem kifejezetten a miénk. Ez pedig az a jog és felelősség, hogy Jézus Krisztus életünkhöz fűződő jogát megőrizzük felettünk.

Róm. 12,1

Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.

Róm. 6,12-13

Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban: Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.

Van egy ószövetségi kép, amit szeretek erre vonatkozóan. Az 1Móz. 15-ben Isten ígéreteket tesz Ábrámnak, majd ezt követően Isten szövetségkötésre hívja Ábrámot.

1 Móz. 15,10-11

Elhozta azért mind ezeket, és kétfelé hasította azokat, és mindeniknek fele részét a másik fele része átellenébe helyezte; de a madarakat nem hasította kétfelé. És ragadozó madarak szálltak e húsdarabokra, de Ábrám elűzte azokat.

Pontosan ez a mi felelősségünk, amit Ábrám is magáénak érzett ekkor. Megvédeni az áldozatát. Mert az áldozat már nemcsak, hogy nem a mi tulajdonunk már, hanem amikor erről lemondtunk, Isten javára tettük ezt. Nem az enyészetnek áldozzuk fel életünknek, hanem az Isten fennhatóságáért. S abban van a felelősségünk, hogy ezt a fennhatóságot mi megőrizzük. Hogy életünk áldozatként való jelképes leölése ne váljék értelmetlenné, hanem ott maradjunk az oltáron Istennek. Élő áldozatként, akik naponta leölik magukban a test kívánságait. Akik naponta elkergetik a ragadozó madarakat, hogy fel ne falják az Istennek szánt áldozatukat. A ragadozó madarak lehetnek több mindennek a jelképei. Úgy a testi kívánságok, mint démonok. Közös jellemzőjük, hogy minél értelmetlenebbé akarják tenni az áldozatunkat, amit Istennek szántunk oda.

Áldásról

Szombaton hagyományos istentisztelet helyett – munkanap lévén - házicsoport jellegű összejövetel volt. Így a hangsúly most sokkal inkább a beszélgetéseken volt. Tulajdonképpen egyetlen téma uralta az estét, ami élénk vitát is kiváltott. Ez pedig, hogy mire van jogunk keresztényként. Mi az, amit Jézus megszerzett a kereszten. Ez pedig ugye pont az a tárgykör, ami az én érdeklődésemet érinti: a hitmozgalom és a prosperitás teológia kritikát, illetve részben a Kingdom Now teológia bírálatát.

Meg is kaptam egy jelenlévőtől, hogy „ószövetségi keresztény” vagyok. Ő nyilván azt értette ez alatt, hogy én még valaminek a beteljesülését várom, miközben a Messiás már eljött, s megszerzett mindent. Akkor én azt mondtam, hogy e tárgyban nem hozott újat az újszövetség, hiszen már az ószövetség része is volt az anyagi, testi, földi áldás ígérete. Sőt megvalósulása is (Pl. Zsolt. 105,37). A héten munka közben továbbgondolva az egészet arra jutottam, hogy nemcsak, hogy része volt a földi jólét ígérete az ószövetségnek (pl. 5 Móz. 28.), hanem szinte összemérhetetlenül hangsúlyosabb része annak a szövetségnek, mint az újnak. E továbbgondolás eredménye tehát ez az írás.

A jog szemszögéből

Először is leszögezem, hogy nem tartom szerencsésnek a jog szemüvegén keresztül nézni a keresztény ember transzcendens helyzetét. Hisz a státuszunk eleve a jogszerű, de a jogon mégis felülemelkedő kegyelemből fakad. Így aztán az én érzékelésem szerint kíséri azt valami rossz szájíz, hogy éppen az, aki kegyelemben részesült próbál a jog erejénél fogva dolgokat elérni. Az üdvtörténet mostani szakaszában szerintem ezt nem is tehetjük meg. Amikor pedig megtehetnénk majd, akkor meg már nem lesz kivel szemben érvényt szerezni jogainknak, mert már nem lesz ellenségünk. Előrevetítve tehát azt mondom: bizony az Istennel megkötött szövetségünkből fakadó jogaink nem a földön megélt életre szólnak, mert erről az életről lemondtunk benne annyira, hogy meg is haltunk.

Ez az állítás persze egy nagyon vegytiszta jogértelmezés. Az élet ennél jóval bonyolultabb. Ám ha a jog felöl közelítünk, ez van.

Mondhatja erre valaki azt, hogy „de fel is támadtunk”, „újjá is születtünk”. Ezek igaz állítások. Ám a mi életünk (értsd: az individuum) el van rejtve. Hogy majd valamikor egy ma még csak alig érthető módon jelenjen meg egy arra rendelt időben.

Kol. 3,2-5

Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek (tehát az individuum) el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk (mert átadtuk a földi terünket és időnket), megjelenik, akkor majd ti is, Ővele együtt, megjelentek dicsőségben.

Az életünk (s benne jogaink) egy átmenetileg veszni hagyott kincs, amire reménységünk van, hogy visszakapjuk valamilyen módon.

2 Tim. 1,12

Amiért szenvedem ezeket is: de nem szégyellem; mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.

A mostani státuszunk az, hogy gyermekek vagyunk. Bármilyen nagy szolgálatot is töltünk be, bármilyen érettnek is gondoljuk magunkat.

1 Ján. 3,2

Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.

Tehát a mi jogállásunk annyi, mint gyermekeinknek. Azaz nagyjából nincs. (Ne induljunk ki a mai jogrend által – okkal – biztosított gyermekjogokból. Ezt nem részletezem, talán érthető, hogy miért.)

Az a földi pályafutást, amit itt le kell élnünk, pedig beáldoztuk, s odaadtuk Jézus Krisztusnak, hogy Ő élje meg helyettünk. Azaz minden jog, ami a földi pályánk alatt egyáltalán felmerülhet, az Őt illeti, mert ez áll a szerződésben, amit Istennel kötöttünk.

A paradigmaváltás

Gondolhatja valaki, hogy „akkor rendben van, Jézus Krisztusnak van joga az életemben minden földi jóra”. S ez bizony így is van. Ezzel viszont van két gond. Az egyik, hogy az áldás értelmezésében bekövetkezett egy jelentős paradigmaváltás az újszövetségben. Ami persze meghúzódott mindig is a háttérben, de a Törvény korszakában – az isteni rend szerint - esély sem volt arra, hogy ez kiteljesedjen a maga valójában.

Az 5Móz. 28. része jól megmutatja azt, hogy Isten az akkori keretek között milyen fogalmakkal operált, mikor áldást és átkot adott a nép elé. A legtöbb ember ma sem gondolkozik erről másként. Sok vallás hitbéli eleme az, hogy a transzcendens javakat ezek fölé helyezi. Ám a korabeli zsidó vallás  e tekintetben is más, ugyanis a Törvény alatt lévő ember teljesen jogosan gondolta magáról, hogy az Istennel megélt viszonya rendben van, ha ő birtokolja a földi javakat. Ugyanis ez a Törvény szerint is visszaigazolásul szolgált erre. Azaz mondhatta: „áldott vagyok, tehát az Úrral nyilván jó a viszonyom”. E törvényszerűségben tehát joggal hihetett, de hogy ez már akkor sem jelentett feltétlen garanciát, arra bizonyítékok az olyan igék, melyek az igazak sikertelenségét vetik össze a gonoszok sikereivel.

Tulajdonképpen a földi javak birtoklását egyfajta gyümölcsként (eredményként) mutatja be az ószövetség akkor is, ha egyébként az Írás maga is beszámol arról, hogy istentelen emberek nemcsak élhetnek ezekkel a javakkal, hanem sokszor még sikeresebbek is ebben. Összességben tehát elmondható, hogy az ószövetség értelmezésében a szegénység (betegség) és az istentelen gazdagság rossz, a jó pedig a gazdagság (egészség), de legalábbis a tisztes megélhetés (lásd: Agur).

Ami viszont a Törvénynek lehetetlen volt, hogy az ember belső lényegében is megváltozzon, s hogy az Istent leplezetlenül ismerje meg, az az újszövetségben maga a kiindulási pont (Jer. 31,32-33), s magában hordja a végső célt (Ján. 4,23-24.). Ezért a „mérhető” eredmény (gyümölcs) is szükségszerűen helyeződött át teljesen máshova.

Gal. 5,22

De a Szellemnek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.

Természetesen ennek is megvannak a maga viszonylagosságai. A gonosz ember is képes lehet szelídségre például, míg mondjuk Jézus templomtisztításáról aligha a szelíd jelző jut az ember eszébe. Viszont ebbe most nem mennék bele.

Jól mutatja az is, hogy Jézus teljesen más keretrendszerbe tette az áldott állapot fogalmát, ahogy például az öltözködésről beszél.

Mát. 6,28-29

Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.

Salamon minden tekintetben megtestesíti azt, amit a tipikus áldott emberről szoktunk gondolni. Ám láthatóan Jézus nem vitatva annak áldott voltát felülemelkedik ezen. Ez nem valami rousseau-i értelemben vett visszakanyarodás a természethez, hisz nyoma sincs ebben annak a gondolatnak, hogy a civilizáció erkölcsi torzulást okoz szükségszerűen. Jézus pontosan tudta, hogy Salamon maga is többre tartotta a bölcsességet minden földi jószágnál, s éppen e hozzáállása váltotta ki Isten válaszát, hogy nagyon gazdaggá teszi. Jézus egy attitűdhöz nyúl vissza a fenti idézetben. De számos evangéliumi idézet utal arra, hogy a földi javakról lemondva kell keresnünk Isten országát. Cserébe kaptunk egy ígéretet, hogy Isten a mi gondviselő Apánkká lesz ezen a földön. Ám hogy ez az ígéret sem jelent egy automatizmust, arra épp a Miatyánkban mutat rá Jézus. Hisz a mindennapi betevőért is imádkozni kell. Pontosan ez az, amiért ezt az egész helyzetet nem szabad a jog felöl megközelíteni! A mi mennyei Édesapánk szándékosan tett bennünket teljesen kiszolgáltatottá. Ha jogászkodni akarunk, előbb-utóbb eljutunk oda, hogy Rá tulajdonképpen nincs is szükség. Sőt még kicsit zavaró tényező is, hisz vannak nekünk itt mindenféle jogaink, amivel ha nem élünk, akkor hitetlenek vagyunk. Ha nem hallottam volna olyan tanítást, ahol tulajdonképpen hitetlenségként lett beállítva a fohászkodás a szellemi harchoz képest, tán nem is akadnék fenn ilyesmin. Vagy ha nem hallottam volna hitetlennek bélyegezni embereket, amikor kérésként fogalmazzák meg gyógyulni vágyódásukat, anyagi vagy egzisztenciális előmenetelüket ahelyett, hogy „hittel megvallanák” egészségüket, gazdagságukat, talán értelmetlen is lenne ez az egész blogbejegyzés. De bizony hallottam. Nem egyszer, nem kétszer. S ezek bizony igencsak meg voltak támogatva tanításokkal, prédikációkkal. Könyvtára van ennek. Túlságosan messzemenő következtetésre jutottak néhány igeversből, melyekről még lesz szó alább a teljesség igénye nélkül.

Jézus Krisztus önkifejezése az életünkben

A másik gond azzal, hogy Jézusra hivatkozva véljük megalapozni a földi jólétünk garanciáit az, hogy sajnos semmi nem támasztja alá azt, hogy Ő az 5Móz. 28. része szerint kívánatosként ábrázolt életminőségben akarja magát kifejezni bennünk. Például azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem lehet mindenki fej. Vannak emberek, akiknek az a rendelt (!) életpályájuk, hogy „farkok” legyenek (5 Móz. 28,13 És fejjé tesz téged az Úr és nem farkká, és mindinkább feljebbvaló leszel és nem alábbvaló, ha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek parancsolataira, a melyeket én parancsolok ma néked, hogy tartsd meg és teljesítsd azokat;). S nem azért, mert átok alatt vannak. Hanem mert pontosan azt akarja Isten megmutatni, hogy egyfelől Neki magának olyan gazdag a természete, hogy minden egyes emberben egy külön szín, megjelenési lehetőség Neki. Másfelől, hogy a társadalmi státusztól, egészségtől, s minden földi kötődéstől függetlenül élhető élet az, ami Őbenne van, hogy betapasszon minden szájat, mi kifogást emelhetne az engedelmességgel szemben („én olyan beteg vagy szegény vagyok, hogy nem tudok Neked megfelelő életet élni”).

Régebben, mikor a Hites Adakozók Hálózatában hajléktalanoknak tartottunk étel- és ruhaosztást alkalmam volt találkozni ott egyszer egy hajléktalan kereszténnyel. Mind megjelenésével, mind viselkedésével kilógott a sorból. Ápolt, jó kedélyű, visszafogott volt, nem volt ittas és így tovább. Egy keveset beszélgettünk is. Ez az ember számomra hitelesebben volt áldott, mint sok olyan, aki akár tehetős is volt, de tudtam róla, hogy például adót csal. (Ugyan milyen áldás az, ami a magyar valóságból - az ügyeskedésből - indul ki?) Ez az ember az alacsony sorsúságában, kezében a Bibliájával, az adott helyzetben dicsekedett a nagyságával (Jak. 1,9 és 2,5). S bizony a Biblia sorsokról beszél. Ezekben a sorsokban akar a Krisztus megmutatkozni, s nincs ígéret arra, hogy e sorsot jellemzően Ő radikálisan meg akarná változtatni. Megteheti, teszi is sokszor, de jellemző és reálisan várható útként mást vázol fel elénk. Okkal. Erről lásd később!

Néhány félreértett igevers

2 Kor. 8,9

Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.

2 Kor. 9,8-11

Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségetek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek, amint meg van írva: Szórt, adott a szegényeknek; az ő igazsága örökké megmarad. Aki pedig magot ad a magvetőnek és kenyeret eleségül, ad és megsokasítja a ti vetéseteket és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek.

Ezeket az idézeteket a prosperitás teológiában nagyon szeretik kiemelni. Kifejezetten mennyei bankszámláról szoktak beszélni, ahova gyűjtünk, s onnan csak el kell vennünk.

Az ezzel a megközelítéssel a probléma, hogy nemcsak a kontextusból, a szerző által szándékolt mondanivalóból van kiragadva, de még magát az idézetet is félreértik. A kontextus egy adakozásra felhívás, biztatás. Mint minden biztatás, úgy ez is kiemel, hangsúlyoz. Pál ugyanaz a személy, aki az „odafelvalókkal” törődésre ösztönzi a kolossebelieket, így aligha használható fel a korintusziaknak írt bíztatása olyan értelemben, ami az odefelvalókról a figyelmet a földi jólétre irányítaná. Tudjuk, hogy Pál még a maga életében várta Jézus Krisztus visszajövetelét. Az időt rövidre szabottnak látta annyira, hogy még a házasodást is ennek figyelembevételével ajánlja csak. Aligha hihető, hogy ilyenek fényében, ő egy olyan meggazdagodás lehetőségével biztatta volna a keresztényeket, ami valami radikális anyagi és egzisztenciális felemelkedés lenne. Ezzel szemben hangsúlyozta nekik, hogy kevesen közülük nemesek, hatalmasok. Kifejezetten egy olyan pályát vázol fel eléjük, hogy Isten rajtuk – mint a világ számkivetettjein – keresztül akarja a hatalmasokat megszégyeníteni. Mégpedig erőteljesen rímelve a fent vázolt jézusi paradigmaváltásra. Azaz nem azzal szégyeníti meg a világ hatalmasait Isten, hogy a keresztényeket még hatalmasabbá teszi, hanem úgy, hogy azok hatalmassága ennek fényében elenyészik. Maga az idézetben sincs több ígéret azonban annál, hogy még futni fogja adakozásra is. Mesés gazdagságnak, amire sokszor ezt használják nyoma sincs.

Egy jézusi mondás, amivel nehéz mit kezdeni. :)

Márk. 10,28-30

És Péter kezdte mondani néki: Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Jézus pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangéliumért, aki százszor annyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet.

 

Ez láthatóan nagyon kategorikus kijelentés. A „senki sincs, aki” egy elképesztően kizáró elem. A „százszor annyi” ígérete is igen konkrét. Valamint éles az elválasztás a jövendő világ és a mostani között, s bizony a mostaniról beszélve ígér javakat. Bevallom, ezzel csak annyit tudok kezdeni, hogy a paradigmaváltásba illesztem. De míg a száz-száz testvért érthetem így, a százszoros szántóföld kemény dió. Lenne. Ha nem élhetnék a bőség prófétáival szemben azzal az érvvel, hogy bizony „senki sincs, akinél” ilyet én láttam volna megtörténni. Értve ez alatt akár magát Pétert is, mint az ígéret első számú címzettjét.

(Nem szeretnék az egészség és gyógyulás témájába most belemenni. Eltérő elemzendő idézetek lennének, de a szövetségi viszony nagyon hasonló.)

A preferált út

Függetlenül attól, hogy tényleg van új paradigma, van Istennek gondja a földi létezésre is. Egyfelől fent vázoltam, hogy ennek irányultsága a törvény alatti állapothoz képest a jogászkodásnak nem ad teret, ellenben az atya-gyermeki viszonynak nagyon is. Másfelől viszont meggyőződésem, hogy Istennek van arra vonatkozó szándéka, hogy a jó és rossz út, az erkölcsös és erkölcstelen között evilági keretek között is értékelhető eredményességet mutasson ki. Ám ennek jellemző módja nem rövid távú kifejletekben érhető tetten. Azaz ha van is olyan – és tudok ilyet –, hogy valaki adakozik egyfajta lemondó hittel, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodás, s másnapra a „semmiből” elébe hoznak egy munkát, amit el is tud vállalni, s áldás számára sokáig. Mindazonáltal sokkal inkább abban hiszek, amit protestáns munkaetikának szoktak nevezni. Azaz az ember gondolkodásmódját változtatja meg az Isten akár úgy is, hogy sosem hallott az illető Max Weberről. E változás pedig hosszú távon, olykor generációkon keresztül érik be valójában. Rövid távon nem feltétlenül emel ki egy adott sorsból, de jó lelkiismerettel végzett munka lesz a gyümölcse, mely világi színen is a legtöbbször sikeres életstratégiának fog bizonyulni.

Határok? - Ifikonfi a Magyar Pünkösdi Egyházban

Szeptember 29-én Lórándot meghívták a Magyar Pünkösdi Egyház ifjúsági konferenciájára, hogy a szombat esti istentiszteleten ő hirdesse Isten beszédét.

Tegnap elérhetővé tették a hanganyagot. Nagyon ajánlott meghallgatni és továbbadni. 

Facebookosoknak az eredetileg feltett anyag: Klatty ide

Aki meg még nem "tért meg" Facebookra ;), annak meg itt elérhető.

Sátoros ünnep

A hétvégén (szeptember 30, vasárnap) Visegrádon a Sátoros ünnep alkalmából ünnepi istentiszteletet tartunk.

Mindenkit szeretettel várunk. Velem a kapcsolatot ez ügyben az s.ferenc kukac hegyenepultvaros ponty hu címen lehet felvenni.

UPDATE: Bizonytalan az időjárás, így a gyülekezeti házban lesz az ünnepi istentisztelet. (Mert hogy Visegrádon szabadban lett volna.)

UPDATE 2: Aznap egy nagyon jó igehirdetés volt. Ismét megerősödtem azon korábbi véleményemben, hogy túl keveset tudok arról, hogy milyen is volt az a kor, amelyben a Messiás megjelent. Szerintem egyébként ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül.

A prédikáció

Továbbá egy kis irodalmi ajánló hozzá: Arnold G. Fruchtenbaum: A Messiás élete

Elhívás

A gyülekezetben egy az egyházban szerintem nagyon hiánypótló tanítássorozat indult az elhívásról. Elméletben persze sok ilyesmit tanítanak sok helyen, de a helyzet az, hogy Lóránd nagyon konkrét gyakorlati ösztönzésekkel él, ami szerintem nagyon át is jön. Ennek - az ösztönzéseknek - egy része ez a tanítás. Másik része a pásztori munka, amire bizony akár érett, felnőtt keresztényeknek is szüksége lehet. E kettő gyümölcse az az attitűd, ami a gyülekezetben erősen benne is van. Akár különösebb pásztori munka nélkül is létező jelenség, hogy egyszerűen az embereket elkezdi érdekelni, hogy mi is Isten terve személyesen az ő életével. Ráadásul az egész gyülekezet valahogy úgy van összerakva, hogy olyan meghatározó emberek plántáltattak bele, akik arra tették fel az életüket, hogy másokat ilyesmire ébresszenek. Van, aki kifejezetten a világban szaktekintély ezen a területen (pályaorientáció), s a szakmai tapasztalataival segíti ezt a munkát. (A pályaorientáció csak egy lehetséges kapcsolódási pont természetesen. Csak példaként említettem a sajátos tagi összetételre.) Az egy dolog, hogy sok közösségben szívesen veszik a szolgálni vágyókat, ösztönzik is őket. Én most nagyon másról beszélek. Meg kell hallgatni! El kell jönni! Akár úgy is, hogy az ismereteket, tapasztalatokat máshol hasznosítja valaki. Mert természetesen jó az, hogyha gyarapodik a gyülekezetünk létszámban, de a gyülekezetvezetés nevében is mondom (hiszen része vagyok), hogy messze fontosabbnak tartjuk az egyház épülését. Ez pedig arra van.

Ahogy a honlapra felkerülnek a szombati üzenetek én úgy update-telem ezt a bejegyzést. Akkor is, ha tudom, mindenki ismeri a honlapunkat.

A 2012. szeptember 1-i hanganyag.

A 2012. szeptember 9-ei hanganyag

A 2012. szeptember 15-ei hanganyag

Azért is érdemes eljönni, mert nem biztos, hogy minden rákerül a hanganyagra.

Folytatás a félelemről

Próbáltam update-tel megoldani, de valamiért nem engedte szerkeszteni a már megírt bejegyzést.

A lényeg, hogy folytattam a gyülekezetben a félelemről szóló tanítást. A magam részéről gyengébbnek érzem az elsőnél, viszont amit a többiek hozzáadtak, az nagyon jó. Szeretem, mikor egymás kezéből ragadjuk ki a mikrofont, mert van mondanivalónk.

Nem fogom minden igehirdetésemet a blogba hozni, de ez még a múltkori folytatása.

http://www.hegyenepultvaros.hu/tanitasok/20120428sferenc.html